Ruszkik, haza! – hangzott a Fidesz 1989-es követelése, ami a Nagy Imre újratemetését megelőző napon rajta volt a párt transzparensein is, miközben a szovjet nagykövetség előtt tüntettek. Maga Orbán Viktor is az oroszellenességre, az orosz megszállás befejezésére építette legendássá vált beszédét, amely 1989. június 16-án hangzott el. A beszédnek komoly lélektani hatása volt, hiszen sokak emlékezetében az maradt meg, hogy Orbán ezen a napon „küldte haza” az oroszokat. De vajon tényleg így volt, vagy ez csak mítosza egyik túlzó eleme? Hogyan jutott el oda Orbán Viktor, hogy ma már az oroszok legmegbízhatóbb szövetségese? S lesz-e orosz–ukrán háború, vagy a fenyegetés megmarad a pszichológiai hadviselés szintjén?
1988–1989-ben Németh Miklós töltötte be a miniszterelnöki pozíciót, aki szerint az orosz csapatkivonás ténye már jóval Orbán június 16-ai beszéde előtt eldőlt. Németh erről 1989 márciusában egyezett meg Mihail Gorbacsovval, a megegyezés azonban bizalmas volt, mivel az oroszok a beleegyezés nyílt vállalásával nem akarták rontani az amerikaiakkal szembeni tárgyalási pozícióikat. A politika szűkebb köreiben azonban tudtak az alkuról, amelyről tudomást szerzett Orbán is. Ennek alapján a Nagy Imre újratemetésén elmondott beszéde inkább ügyes retorikai fogásnak tekinthető, semmint oroszokat hazazavaró ultimátumnak – a szovjet csapatkivonás megkezdésében szónoklatának érdemi szerepe nem volt. A szimbolikus eseményen elmondott nagy hatású beszéd azonban megalapozta Orbán imázsát, a formálódó szavazótábor és a közte fennálló erős emocionális kapcsolat kezdete ezen időpontra datálható.
Szertefoszló oroszellenesség
Az oroszellenesség és az antikommunista magatartás sokáig meghatározta a Fideszt és szavazótáborát, ez az attitűd lényegében a kétezres évek végéig kitartott. Az orosz–magyar kapcsolatok az első Orbán-kormány idején voltak a mélyponton, a Fidesz pedig a 2002-es választási vereség után is hosszú ideig képviselte az oroszellenes pozíciót. A Fidesz vezérkara oroszbarátságuk miatt folyamatosan támadta a szocialista kormányokat, a 2008-as grúziai orosz katonai beavatkozás kapcsán Orbán még Oroszország birodalmi szemléletű, nyers erőpolitikájáról beszélt. 2009-től kezdődően azonban valami megváltozott: Orbán ekkor találkozott Putyinnal Szentpéterváron, 2010-ben Simicska Lajos és emberei is ellátogattak Moszkvába. A találkozók már a Fidesz kormányra kerülése előtt jól mutatták azt, hogy Orbán és bizalmasai közelebb kerültek az oroszokhoz.
A politikai érdekek mellett a Nyugattól való fokozatos elfordulás is szerepet játszott Orbánék pálfordulásában. Narratívájuk szerint a nyugati gazdasági-társadalmi berendezkedés lealkonyulóban van, a világgazdaság súlypontja egyre inkább keletre helyeződik át. Ez alapozta meg szuverenitás diskurzusukat is, amelyet hatalmi gépezetük évek óta folyamatosan napirenden tart. A szuverenitás diskurzus szerint a külföldi kritikák nem annak bizonyítékai, hogy valami gond van a magyar belpolitikában, a bírálatok mögött önös politikai érdekek és motivációk rejlenek, a bírált politikai lépések pedig gyakran a bírálók saját gyakorlatának is részei.
Orbán Viktor Oroszországgal és Kínával ápolt szoros viszonya annak is tanúbizonysága, hogy a miniszterelnök kifejezetten élvezi a nagyhatalmak közötti manőverezést. Ezáltal nagy játékosnak érezheti magát, maga mögött hagyva az általa kispályásnak tartott hazai politikát. Orbán Viktor az államra és a nemzeti szuverenitásra már csak díszletként tekint, a lényeg saját hatalmának növelése, önmaga szuverénné tétele. Hatalmi ambícióit és hiúságát azonban az oroszok és a kínaiak ügyesen kihasználják, eszközként használva őt stratégai céljaik előremozdítása érdekében. Ennek egyik következménye, hogy miközben szuverenitásunkat a Nyugat felé rendszeresen „megvédjük”, a keleti nagyhatalmak irányába történő elköteleződés nyomán Orbánék folyamatosan asszisztálnak nemzeti szuverenitásunk csorbításához. Oroszország és Kína szempontjából a kapcsolatok szorosabbra fűzése ugyanis nemcsak gazdasági érdekekről, hanem politikai befolyásszerzésről is szól, amely magában hordozza a nemzetbiztonsági kockázatokat is.
Idilli találkozó Moszkvában
Az ítélőképesség és a reális helyzetértékelés persze sosem volt erősségük Orbánéknak, így a február 1-jei moszkvai látogatás miatt sem izgatták magukat. Pedig a vizit egybeesett az utóbbi évek legforróbb Oroszország–NATO konfliktusával: az ukrán határnál százhúszezer orosz katona és egy komplett hadászati infrastruktúra állomásozik, teljes harckészültségben. Bár Orbán békemissziónak nevezte látogatását, Putyinnal folytatott tárgyalása során pedig próbált a NATO és Moszkva között lavírozni, az orosz elnököt szándékaitól aligha térítette el. A találkozó inkább Putyin számára volt lehetőség, aki Orbánt ismét kommunikációs eszközként használta, bizonyítva azt, hogy a jelenlegi kiélezett helyzetben is tiszteletét teszi nála egy EU-tagország vezetője.
A találkozó során szóba került az a követeléscsomag is, amellyel Oroszország állt elő néhány héttel ezelőtt: Moszkva szeretné elérni azt, hogy a NATO változtassa meg az új tagok felvételi folyamatát, megakadályozva ezzel többek között Ukrajna NATO-csatlakozását. A Kreml ura nem elégedne meg ennyivel, hiszen a követelés része az is, hogy a NATO vonja vissza a csapatait és a fegyverzetét a kelet-európai térségből. A térségre vonatkozó követelések teljesítése lényegében az 1997 előtti katonai állapotokhoz való visszatérést jelentené.
Pszichológiai hadviselés
Azzal Moszkvában is tisztában vannak, hogy ezek nem túl reális követelések, Putyin azonban azért tehette ilyen magasra a tétet, hogy legyen miből engednie. Alapvetően Oroszország és Kína is befolyási övezetekben gondolkodik, Oroszország pedig a kilencvenes évektől nyugtalanul figyeli a NATO keleti irányú bővítését. Az orosz narratíva szerint a bővítési folyamat a befolyási övezetükbe történő egyre fokozottabb behatolás, országukat próbálják körbekeríteni, amely ellentétben áll gazdasági és biztonsági érdekeikkel. A vörös vonal Ukrajna nyugati bátorításra történő 2014-es közeledése volt a NATO-hoz, amelynek nyomán borítékolható volt a feszültség. A következmények ismertek: Putyin a katonai beavatkozás és a Krím félsziget elcsatolása mellett döntött, a kelet-ukrajnai szeparatisták pedig kialakították szakadár államaikat.
A Nyugat szankciós politikával válaszolt, az azonban a mai napig nem érte el célját. A szankciók persze áldozatokkal járnak mind az EU-tagállamok, mind az oroszok részéről, Moszkva bizonyos szempontból jó ideje lépéskényszerben van. A negatív irányú folyamatokat az utóbbi egy év során katalizálta az is, hogy Joe Biden és kabinetje kezdetektől durva, ellenséges retorikát folytat az orosz vezetéssel szemben, a legnagyobb biztonsági fenyegetésként beállítva Oroszországot. A kapcsolatok mélypontra kerülése, a tárgyalásos rendezés ellehetetlenülése okán az oroszok ismét a katonai mozgósítás mellett döntöttek – megítélésük szerint nagyhatalmi érdekeik érvényesítésére, az ukrajnai helyzet számukra is kedvező rendezésére komoly nyomásgyakorlás nélkül nincs esély. Tekintve, hogy puskalövés még nem dördült el, a hadviselés eddig pszichológiai jellegűnek tekinthető, amelynek fő célja a félelem fokozása és a pánik keltése. Az akció ebből a szempontból eredményesnek mondható, hiszen a nyugati híradások folyamatosan egy valódi háború rémképét vetítik előre.
Tetemes kockázatok
A szakértők szerint egyik félnek sem igazán érdeke egy kiterjedt, valódi háború – ha sor is kerül támadásra, az oroszok valószínűleg légi- és rakétacsapásokat, határ menti tisztogató műveleteket fognak végrehajtani. Oroszország egy nagyobb, átfogó támadás esetén feladná az eddigi hibrid hadviselési taktikáját, egy nyílt háború pedig egészen más nemzetközi jogi megítélés alá esne. Egy nagy horderejű támadás az orosz hadseregnek is komoly veszteségeket okozhatna, az ukrán haderő ugyanis minőségi változáson ment keresztül az elmúlt évek során. Egy eldurvuló háború során Oroszországnak azzal is számolnia kellene, hogy az országot lekapcsolják a nemzetközi bankközi átutalási rendszerről, amivel igen nehéz helyzetbe kerülne az egyébként sem túl jól teljesítő orosz gazdaság. Az oroszok kockára tennék az Északi Áramlat 2 gázvezeték megnyitását is, hiszen az amerikai külügyminisztérium már jelezte, hogy egy támadás esetén a németekkel karöltve megakadályozzák a vezeték üzembe helyezését.
A legnagyobb kockázatot az hordozza, hogy valahol hiba csúszik a számításokba, ezért nem zárható ki, hogy a racionális megfontolások ellenére a pszichológiai hadviselés vagy egy határmenti katonai művelet komolyabb konfliktussá eszkalálódik. Ebben az esetben az Orbán-kabinet is nehéz helyzetbe kerülne, hiszen nyíltan színt kellene vallaniuk, feladva az eddigi pávatáncos politikát. Mivel a kétszínű külpolitika eddig se hozott semmi hasznot, az ország szempontjából ez igen előremutató lenne – mindazonáltal bízzunk benne, hogy nem egy háború lesz ennek az ára. Néhány héten belül kiderül, milyen irányt vesznek az események, hiszen a jelenlegi állapot huzamosabb ideig nem tartható fenn.
A téma kapcsán a Magyar Hang Ultra podcastjában beszélgetést hallhatnak, melynek február 4-én, péntek este 19.00 órától lesz a bemutatója YouTube, Spotify és Google Podcasts csatornánkon (hamarosan Apple Podcastson is)
