Diagnózis

Egy orvosnak nincs nagyobb kritikusa, mint a másik orvos. Vagy akár ápoló. A kórházakban dolgozó szakemberek általában nagyon is jól tudják a kollégákról, kitől mire számíthatnak a páciensek. Több orvos is akad nálunk a családban, mesélték, az egyik budai kórház nem túl kompetens neurológusa rendre az „Atya, Fiú, Szentlélek” emlegetésével, de bármiféle valódi szakmai tanács nélkül lépett le a súlyosabb esetek mellé összehívott konzíliumokról. De nem volt mit tenni, ha éppen ő állt ügyeletben. Egy valaki nem sejt általában az ilyen helyzetekben az egészből semmit: a beteg. Nincs ez jól így, számos nálunk boldogabb országban konkrét tények, számok alapján tájékozódhatnak a páciensek az egyes intézmények és orvosok sikerességéről, vagy éppen az ellenkezőjéről. Merthogy a konkrétumok, a makacs tények csak fontos támpontot adnak az életben, szemben a közéletben egyre gyakoribb mellébeszéléssel.

A sorba sajnos egy a szakmájában eddig elismert orvosprofesszor is beállt. Kásler Miklóstól már csúcsminiszterré jelölése napján interjút kértünk, amit azóta többször megismételtünk, a helyzet mindössze annyit változott, hogy immár fel sem veszi telefonját. (Az írásos üzenetekre szokás szerint semmilyen válasz nem érkezik.) Pedig kérdés volna bőven az emberi erőforrások tárcájának új vezetőjéhez, akivel legkevésbé sem hite, szakrális életfilozófiája a baj. Az ember feletti erő – de maradjunk csak Jóistennél – bizony jó, ha velünk van, életünk nem csupán matéria. Folyton erre hivatkozni azonban képmutatás és cinizmus akkor, amikor a fél ország konkrét válaszokat vár a humán területek jövőjéről. Jól hangzó ígéret például, hogy nyolc év múlva nyugati szintű egészségügy lesz Budapesten – kérdés persze, hogy a nyugat melyik időszakára gondolt a professzor úr – de önmagában nem jelent semmit.

Mit kívánjunk Orbán Viktor legújabb kormányának?

Amikor a negyedik Orbán-kormány megalakulásáról szólunk, mindenekelőtt érdemes rögzítenünk, hogy a jó és eredményes kormányzást pártszimpátiától függetlenül nemzeti érdeknek kell tartanunk.

Szemlézzünk csak még az utóbbi időszak terméséből! A mentődolgozók érdekvédelmi szervezete éppen azon háborog, ápolóvá képeznék a gépkocsivezetőket (amivel önmagában nem lenne gond), csak hogy a statisztikákban egy embert két pozícióba is be tudjanak sorolni, így leplezve az égető munkaerőhiányt. Az illetékesektől egy az üggyel foglalkozó újságírót bíráló cáfolatra futja, de konkrét válasz nincs arra, hogyan rendeznék a mentők sorait. Nemrég számolt be róla a Hír TV, hogy hiába ígért a kormány tavaly ősszel havi plusz 50 ezer forint támogatást a nyugdíjas otthonápolóknak, valójában kevesen jutnak hozzá a pénzhez. A megalázó helyzet Kásler Miklós miniszteri meghallgatásán is téma volt, a professzor pedig ennyit fűzött hozzá: „A legalapvetőbb érték az emberhez méltó életkörülmények biztosítása. Az a kiemelt cél, hogy csökkentsük a rászorulók számát és segítsük elő az idős személyek tartós ápolását, itt a feltételek biztosításáról van szó”. Nahát. De ide sorolható a brutális sólyi gyermekgyilkosság ügye is, ahol mindenki tudta, hogy az ifjú gyanúsított agresszív, közveszélyes figura, mégsem tett a szociális (és oktatási) intézményrendszer érdemben semmit azért, hogy a tragédiát megelőzze. Hiába a jó szakemberek, óriásiak a területi különbségek, aggasztóan alacsonyak az ágazati bérek; rendszerszintű a baj, amit a miniszteri semmit mondás nem fog orvosolni. Ezzel együtt drukkoljunk neki, közös az érdekünk.

A magyar orvosok, ápolók, gondozók sokasága mindenesetre már nem csak egymásról, a rendszerről is kritikát mondott. Azzal, amikor úgy döntött, más országban folytatja munkáját. Vagy akár pénztárosként valamelyik német tulajdonú hazai áruházban.