Soha nem jártunk még olyan közel ahhoz, hogy az ellenzék pusztán a többpártrendszer, a parlamentáris demokrácia formális létezését igazoló díszletelemként működjön, mint most. A józsefvárosi időközi polgármester-választáson az ellenzéki pártok egy civil jelölt mögé bújva igyekeztek láthatatlanok maradni, de ez sem jött be: a fideszes induló csaknem kétharmados szavazataránnyal győzött. Igaz, a részvétel mindössze húsz százalék volt, a tét pedig csekély, egyetlen évre választott magának elöljárót a fővárosi kerület. Arra azonban alkalmas volt a voksolás, hogy jelezze: az áprilisban kormányváltásra szavazók nagy többsége apátiába süllyedve figyeli – ha figyeli – a közéletet.
Ami az országgyűlési választás óta az ellenzéki pártok háza táján történt, az inkább csak elbizonytalanította a szavazóikat. Az ellenzék egésze, maga az ellenzéki politizálás van mély válságban, ami ugyanakkor nem egyformán érinti az egyes pártokat. A Demokratikus Koalíció és az MSZP a körülményekhez képest köszöni, egészen jól elvan. Az előbbi párt egy kicsit sikeresnek is érezheti magát az önálló frakciója miatt, míg a szocialisták túl vannak a tisztújításon: a Fidesz kihívójának szerepéhez édeskevés, amit nyújtanak, de a megmaradáshoz bőven elég. Az úgynevezett baloldal 2010 óta folyamatosan veszít a támogatottságából, perspektíva nélküli létezésével újabb négy évig akadálya lesz az ellenzéki megújulásnak, akaratán kívül is részese a kormányoldal hatalomtechnikai játszmáinak.
Őfelsége ellenzéke
Magyarországon nincs szükség putyini és erdogani eszközökre: itt az ellenzéki politikusok maguk végzik el a piszkos munkát.
A parlamentbe jutott pártok közül a Jobbik és az LMP sorait tépázták meg leginkább az elmúlt hónapok. Előbbi súlyos büntetést kapott a miniszterelnöktől – ennek számláját most kézbesíti az Állami Számvevőszék –, mert 2014 után látványosan letért a centrális erőtérben számára kijelölt útról. Megpróbált kilépni a szélsőségesség karanténjából, rendszerfenntartó középpárti szerep helyett váltópárti álmokat szövögetett. Áprilisban ez a törekvés kudarcot vallott, ám a legnagyobb ellenzéki erő szétverése – biztos, ami biztos alapon – nem tűrt halasztást. A Vona Gábor által meghirdetett néppárti irányt szavakban az elvesztett elnökválasztásig támogató Toroczkai László pártütése érzékeny sebet ejt a Jobbikon. (Ásotthalom polgármestere mintha nem tudná: amint elvégezte feladatát, a Fidesz sajtója úgy fogja ejteni, ahogy most a magasba emeli.) A Jobbik további sorsa bizonytalan, ahogy az LMP-é is. Esetükben a piszkos munkát nem a kormány, hanem az ellenzéki, balliberális riválisok végzik el. A Fidesszel való kollaboráció vádja, a vereség miatti bűnbakszerep ráégni látszik a pártra, amelynek valóban zavaros, magyarázatra szoruló belső ügyeiről élő közvetítést láthat a nagyérdemű közönség.
Társelnök maradhat, de minden párttisztségétől eltiltották Szél...
Az LMP etikai bizottsága egyik furcsa döntése után hozza a másikat. Úton az önfelszámolás felé? A politikus gondolkodik a jövőn.
Az ellenzéknek az a része, amely veszélytelen a hatalomra, biztos lábakon áll. Ahonnan ellenben lehet(ett) innovációt, új gondolatokat várni, ott teljes a zűrzavar. Meglehet, igaza lesz Tölgyessy Péternek, aki szerint a hatalommal majd együtt bukik az ellenzéke is valamikor. Mifelénk ez a minta. Én úgy látom, hogy szavazó éppenséggel most is lett volna egy kormányváltáshoz. De ahhoz, hogy kereslet és kínálat találkozzon, teljes ellenzéki megújulásra, értelmes ajánlatra lenne szükség. Ettől csak távolabb kerültünk április 8-a óta.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 9. számában jelent meg, 2018. július 13-án. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál vagy elektronikus formában a Digitalstandon! Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
