Nagy Imre útban van. Egyelőre (hivatalosan legalábbis) nem a magyar nemzet hőseként, hanem mint ércből formált objektum. Szobormását el kell távolítani a Vértanúk teréről, hogy az eredeti állapot visszaállíttassék.
Hivatalosan tehát „terepet rendeznek”. Nem hivatalosan pedig a szobor áthelyezésével párhuzamosan erősebb fokozatba kapcsol a kormánymédia Nagy Imre ellenes kampánya. Schmidt Mária korábbi véleménye („Nagy Imre szépen halt meg, de nem ő az igazi hős”) ma már szolid dicséretnek hat a történelmi eseményeket szándékosan torzító tükörben láttató, a mérlegelés, a józan méltányosság szempontjait nélkülöző szóözönben.
Nagy Imre újabb újratemetése
Huszonkilenc évvel ezelőtt, Orbán Viktor az ő ravatalán kapaszkodott fel az országos ismertség és népszerűség ormára, szobrának lerombolása az Orbán-momentumot is rongálná.
A választások óta felpörgetett kulturális forradalom hevében legutóbb olyasmi is elhangzott, amit a rendszerváltozás óta legfeljebb nyugdíjas munkásőrök mondtak súgva egymásnak, vagy bátrabb pillanataikban thürmerista korifeusok fogyatkozó híveik körében. Trombitás Kristóf kormánypárti újságíró a szobor eltávolítását védve a Mandineren inkább indulatainak, mint érveinek megtámogatására az 1958-as, a kötél általi halált kimondó népbírósági ítélet egyik vádpontját olvasta a kivégzett miniszterelnök fejére.
Hazaáruló. „Nagy Imre elsőrendű vádlott bűnös a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésében elkövetett bűntettben, valamint hazaárulás bűntettében” – így Vida Ferenc vérbíró. „Annyi baloldali hőst tisztelünk a magyar történelemben, muszáj nekünk piedesztálra állítani egy velejéig moszkovita hazaárulót is?” – így a kormánybarát újságíró.
Hazaáruló? A vád mindkét esetben nyilvánvalóan ürügy, hatalmi-ideológiai célokat szolgál.
„Kegyelmet nem kérek...” – Hatvan éve végezték ki Nagy Imrééket
A per – mai értelmezésben – hemzsegett a törvénytelenségektől.
Mindannyian pontosan tudjuk, hogy Nagy Imre súlyos bűnöket követett el. Elfogadhatatlan, hogy a harmincas-negyvenes években a szovjet titkosrendőrség ügynöke volt, hogy belügyminiszterként részt vállalt a németek kitelepítésében, hogy parlamenti elnökként durván fellépett az ellenzékkel szemben, hogy padlássöprő miniszterként a legvadabb Rákosi-korszakban részt vett a parasztság embertelen meghurcolásában. Ha 1953 tavaszán véget ért volna politikai pályafutása, úgy emlékeznénk rá, mint a Rákosi-rendszer tipikus kiszolgálójára, végrehajtó emberére, legfeljebb történészek emlegetnék korábbi renitens magatartását, a téesz-szervezéssel kapcsolatos különvéleményét.
Hogy mindezek ellenére nemzeti hősként és vértanúként tiszteljük, annak indokait a lehető legpontosabban Orbán Viktor fogalmazta meg hajdanán a Hősök terén: „Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával. Ők azok az államférfiak számunkra, akik az akasztófa árnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő gyilkosokkal egy sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta őket és bizalmát beléjük helyezte. Mi az ő sorsukból tanultuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlenek.”
„Megölték, elkaparták, most a szobrát helyezik át”
A Nagy Imre-szobor áthelyezése nem sokban különbözik attól, mintha letakarnák vagy teljesen eltüntetnék – véli Mélyi József művészettörténész.
Ha képzeletben megállunk bronz alakjánál, és elnézünk a Kossuth tér felé, tekintetünket végighordozva a szobrokon az idősebb Andrássytól Tisza Istvánig, joggal merül fel bennünk a kérdés: kik a mi nemzeti hőseink? Makulátlan történelmi személyiségek, vagy csupán az egyébként tagadhatatlanul fontos szerepet betöltő hazafias töltetű mitológia mosta-e tisztára alakjukat? Ha Nagy Imrét kritikai vizsgálat alá vonjuk, miért nem tesszük ezt másokkal is, például a tér névadójával? Volt-e bűne, mulasztása, máig szégyellnivaló jellemtelensége a mészkőbe vésett, magvetőként ábrázolt Kossuth Lajosnak? A választ pontosan tudjuk, mint ahogy azt is: életműve alakját gyarlóságai fölé emelte.
Tér és történelem
A helyzet az, hogy a magyarság utolsó két évszázadának viharos történelméről nemhogy egységes, de semmiféle elfogadható közös vízióval nem rendelkezünk.
Ezért is állunk értetlenül azelőtt, megint csak Orbán Viktor szavait kölcsönvéve, hogy akik 29 éve a Hősök terén szinte tülekedtek, „hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék” a koporsókat, most kórusban gyalázzák, Kádárt követve hazaárulózzák Nagy Imrét.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 11. számában jelent meg, 2018. július 27-én. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 11. számban? Itt megnézheti. Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
