Hosszú utat tett meg a miniszterelnök a budapesti Andrássy Gyula Egyetemtől a Székelyföldig, a Helmut Kohl emlékének szentelt júniusi konferencián elmondott beszédétől a bálványosi szabadegyetemen tartott múlt szombati előadásáig. Előbbi alkalommal így fogalmazott: „Magyarország, mint európai uniós tagállam nem vágyik európai politikai szerepre. Nekünk Magyarország az első, sem az országban, sem bennem nincs és nem is lesz ilyen ambíció.” A szerénységet mutató kijelentéssel kapcsolatos szkepszisünknek már hangot adtunk (Egy pofon, és ami mögötte van).
Ehhez képest Orbán Viktor a Tusványoson a jövő évi európai parlamenti (EP-) választások tétjét és lehetséges kimenetelét megkapó tömörséggel foglalta össze: Most mi jövünk! Vagyis vége szakadhat a ’68-as elit korszakának, a helyükbe léphetnek a 90-esek, bármit jelentsenek is pontosan ezek a kategóriák. A magyar miniszterelnöknek tehát immár nemcsak gondolatai vannak Európa, az Európai Unió jövőjéről, hanem ambíciója is annak formálására. Soha nem volt még ennyire világos, mint most, hogy a hazai politikát uraló kormányfő igenis európai politikai szerepre tör.
Számomra a 2014-es európai parlamenti választások idején vált egyértelművé, hogy Orbán Viktor egyszerűen kinőtte Magyarországot. Itthon igazi kihívást nem talált már magának, s elérkezettnek látta az időt, hogy az addigi inkább védekező alapállást a támadó váltsa fel a magyar kormány és az unió („Brüsszel”) viszonyrendszerében. A miniszterelnök nem a hazai ellenfeleivel volt elfoglalva, hanem megpróbált Jean-Claude Juncker európai bizottsági elnökké választása ellen egy szövetséget létrehozni. Akkor nem járt sikerrel, a tagállamok közül csak azok a britek szavaztak a luxemburgi politikus ellen, akik aztán hamarosan – Orbán Viktor újsághirdetés formájában küldött figyelmeztetése ellenére – kinépszavazták magukat az EU-ból. Azóta a kormányfő a 2015-ös menekültválság ügyes kihasználásával feljátszotta magát az európai politika nagyszínpadára, miközben kapcsolódási pontokat keres azokhoz a globális szereplőkhöz, akik a jelenlegi EU gyengítésében, megosztásában érdekeltek, s tagadják annak értékeit (Trump, Putyin, Netanjahu, Erdogan). Orbán úgy érzi, itt a visszavágás lehetősége, most az ő ideje következhet egész Európában. A bevándorlás kérdését tenné a jövő évi EP-választás témájává, ami a belpolitikában is bevált már, s miután az uniós elit valóban nem áll a helyzet magaslatán, borítékolható az elégedetlen, elbizonytalanodott európai választók szavazataira hajtó radikális, illiberális pártok térnyerése. Korántsem biztos azonban, hogy ez elegendő lesz ahhoz az áttöréshez, ami a miniszterelnök tervének végrehajtásához szükséges. Vagyis egy olyan összetételű Európai Bizottság és Parlament létrejöttéhez, amely nem foglalkozik annyit a magyar jogállamiság helyzetével vagy az uniós források felhasználása körüli gyanús ügyletekkel. Nem erőlteti sem az Európai Ügyészséghez való csatlakozást, sem Emmanuel Macron reformterveit. Orbán Viktor mozgásterét itthon lényegében már semmi és senki nem korlátozza, nyilván szívesen szabadulna az uniós eljárások és a kilátásba helyezett büntetések terhétől is. (Ez esetben persze új ellenség után kellene nézni.)
A racionális romlottság és a spekulatív megszállottság rossz dilemmája
Orbán Viktor megnyerte a polgárháborút: eltanulta a baloldal romlottságát, cinizmusát és minden aljas trükkjét, továbbá feladta a jobboldal valamennyi értékét.
A korszakváltást emlegető miniszterelnök a Kárpát-medence újjáépítését, azon túl Közép-Európa mint önálló térség megerősítését hirdette meg, amely célokkal nehéz lenne vitába szállni. A kérdés csak az, hogy ki állná az újjáépítés költségeit, illetve a térség országai miért is követnék a magyar kormányfő forgatókönyvét. Ráadásul Magyarországot gazdasági teljesítménye és súlya jelenleg biztosan nem jogosítja fel a régiónkban egy ilyenfajta vezető szerepre. Jól látható ugyanakkor, hogy az orbáni politika az itthon roppant mértékben felhalmozott és koncentrált vagyont tudatosan állítja a térségi befolyásszerzés szolgálatába. Aki korszakot szeretne építeni, már a jövő történelemkönyveinek játszik. Orbán Viktor vízióit, lépéseit mostantól ennek tudatában érdemes szemlélnünk és értékelnünk.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 12. számában jelent meg, 2018. augusztus 3-án. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 12. számban? Itt megnézheti. Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
