Figyelemre méltó gondolat az, amit Török Gábor egy, a Heti Válaszban már megjelenni nem tudott interjújában úgy fogalmazott meg, hogy a nyilvános politikai elemzésnek ma kevesebb értelme van, noha maga a politika nem lett kevésbé érdekes vagy izgalmas. Azoknak, akik utóbbi állításában kételkednének, az interjú egy fentebbi részét érdemes idézni: „Személyes tapasztalatom, hogy a rendszer erős emberei és úgynevezett oligarchiái közül többen meg vannak győződve arról: tevékenységük a magyarságot felemelni, az országot megvédeni kívánó stratégiába illeszkedik. Mások pedig azt mondják, igazából nincs semmilyen nagy kép. A probléma az, hogy ezt a dilemmát kívülről eldönteni szinte lehetetlen. Ténykérdés, hogy a hatalmi koncentráció megtörtént, de hitkérdés, hogy ez miért történt meg.”
Politológusként e nyolc év után is még mindig ez utóbbi – kormányzati szándék – érdekel, noha magam is számos esetben kerülök olyan helyzetbe, hogy elemzői-politológusi integritásomat feladva saját értékpreferenciám mindenáron történő képviselőjévé válok. Ezzel természetesen hátrébb szorítok számos olyan szempontot is, amelyek a megértéshez vihetnének közelebb. Ezek egy része többek között fakad bizonyos stúdióhelyzetekből – Gajdics Ottóval szemben az Echo TV Angardjában nehezen maradhat az ember a pozitivista politikatudomány érvrendszerében, vannak helyzetek, melyek során értékeim alapján kell reagálnom –, továbbá abból is, hogy a nemzeti együttműködés (2.0) rendszere összekuszált számos dolgot.
Török Gábor: Ez nem rendszer, nem korszak, ez színtiszta orbánizmus
A történelem ismétli önmagát: a Magyar Nemzet után a Heti Válasz is szamizdat Török Gábor-interjúval búcsúzik.
Ha túllépünk az egyébként – Török Gábort leszámítva – az elemzők teljes spektrumára igaz integritásvesztés problematikáján, úgy a probléma azzal kezdődik, hogy a sokévnyi orbáni „intézményátalakítás” eredményeképpen olyanokkal kerültünk egy oldalra politikai értelemben, akik korábban nemhogy szövetségeseink, hanem politikai ellenfeleink voltak. Pedig a politikában a legfontosabb a határok kijelölése, annak tudása, hogy ki a szövetséges, és ki az ellenfél. A kormányzati orbánizmus azonban olyanokat tett egy oldalra, akik azon kívül, hogy most egy oldalra kerültek, lényegében semmiben sem értenek egyet. Különböző politikai vélemények, eltérő erkölcsi mércék, sokféle – jó és rossz értelemben vett – emberi minőségek nem hogy koherens, otthonra lelő politikai gondolkodást és közösséget nem tudtak kiadni, de a politikai és erkölcsi cseppfolyóság az értékrelativizáláson túl káoszt is teremtett.
Elfelejtettük, ki és hogyan konvertálta politikai tőkéjét gazdaságivá a rendszerváltás utáni, akkor még oknyomozás nélküli időszakban; hogy gazdaságilag ki teremtette meg és tartotta fent az orbánizmust 2015-ig; ki és mit tartva a kezében állt a tévéostrom alatt; ki kívánta listázni a magyar–izraeli kettős állampolgárokat, és mások elfelejtették őt karanténba tenni; kik szerint piaci döntés a Népszabadság „átjátszása”, akik pedig előtte örültek, ha közölték ott őket; kik hallgattak akkor, amikor íródtak 2010 után az új filozófusügy rágalmai, hogy ma aztán szolidaritásra tartsanak számot; ki tudott úgymond „ügyekről” 2010 előtt, de akkoriban mégsem mondta, ma meg nem tud ügyekről, de mégis mondja; kik tetették fel az első hajléktalan kiszorító korlátokat padokra, és kik mondták vidéki fórumon azt, hogy „az alapjövedelem nem jó ötlet Borsodban”; kik nem paktumvádaskodtak 2010 előtt és 2010–2015 között, és paktumvádaskodnak 2018-ban minden percben.
Teljesen mindegy már, hogy az előzőkre be tudunk-e azonosítani világokat, tereket és politikusokat (egyébként be), vagy olyan értelmiségieket, akik tévesen, de azt gondolják, hogy a vélemények elhallgattatása zajlik ma Magyarországon. Pedig éppen azt nem veszik észre, hogy a szűkülő médiatér ellenére a vélemény nagyon is szabad, mindenki úgy áriázik, ahogyan csak akar. A Népszabadságot sem azért szüntették meg, mert volt benne vélemény, hanem mert a lap újságírói adatokat- és tényeket írtak. Abból lett aztán tény- és hír másoknak, abból lettek híradós anyagok. A tény pedig rezsimet sért, a vélemény viszont nem.
Ehhez képest a Hír Tv megszűnése „becsületbeli ügy”. Aki kicsit is követte a G-nap utáni jobboldal újságíróinak „állományvitáját”, azok láthatták, hogy a harc a múltért, a polgári Magyarország igazságáért és képviseletéért, a közös múltért és a külön jelenért nem fejeződött be, és itt valaki el fog bukni. Aztán Simicska Lajosnak – médiabirodalmában nem érte, hanem a tényekért dolgozó újságíróknak a tisztességére és egzisztenciájára figyelemmel nem lévén – a gazdasági döntése után ez a harc úgy dőlt el, hogy a vezér letette a fegyvert, majd elmenekült, az újságírók pedig csak a „győzteseket” várhatták. Méltatlan vég ez is.
Nem felejtünk, Péter – a Hír Tv bekebelezéséről
Mi maradtunk, akik voltunk, egyszerűen csak nem a miniszterelnökhöz, hanem értékrendünkhöz maradtunk hűek.
Mindezek közepette – és visszautalva Török fenti mondataira – e sorok íróját még mindig az hajtja, hogy akár intézményelvű, akár a politika informális szintjeit megértve – utóbbit illetően annak informális jellege miatt arra eleve kevés lehetősége van – rendet tegyen logikájában. Nemcsak azért, hogy értse, mi is az orbánizmus szándéka, hanem azért is, mert értékeit tekintve mást gondol el (közös) hazának, mint ami millióknak – benne a szerzőt is – ma kijut.
Ez nem kisebb feladat, mint rendet tenni (magunk körül) ebben a politikai és erkölcsi káoszban, úgymint (újra) tudni, ki a barát és ki a rabló, ki a kollaboráns és ki a segítő, ki a komolyan vehető és ki a véleménynepper. Mindezt úgy nem lehet tenni, hogy közben barátokat veszítünk el, akik velünk vannak, és ellenfelekhez bújunk oda, azt gondolván, majd onnan jön a rezsimváltás (utáni) (én)hitelesség megerősítése. Nem fog jönni. Értelmet a szerelemben sem adhat egy nagyon más valaki, a politikában pedig végképp nem – valahol ezért is szól mindkettő a szövetségkötésről. Ennyi kudarc, illetve cseppfolyós morális és politikai viszony közepette megtanulhattuk volna már ezt.
Ilyen nyolc év után remélem, hogy meg is tanultuk ezt a politikai alapleckét. Lehet, nagy árat fizettünk ezért, ekkorát talán nem érdemeltünk. Leszámítva persze akkor, ha ugyanúgy élünk holnap, mint ahogyan tettük azt tegnap. Akkor ez lesz a sors, az örök értelem nélküli minden és semmi.
A szerző politikai elemző, az IDEA Intézet vezetője
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 13. számában jelent meg, 2018. augusztus 10-én. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 13. számban? Itt megnézheti. Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
