Illiberalizmus: ’68 ellenforradalma

Az 1968-as prágai tavaszt a Szovjetunió leverte. Milos Zeman jelenlegi cseh köztársasági elnök akkor nyilvánosan ítélte el a bevonulást, amelynek nyomán elvesztette az állását. Ma Milos Zeman már nem hajlandó nyilvánosan megemlékezni az ötven éve történtekről – a cseh illiberalizmus erős embere cinkos hallgatásba burkolózik, így a varsói szerződés csapatainak bevonulására emlékező cseh közmédia a szlovák köztársasági elnök beszédét volt kénytelen közvetíteni.

Olyan helyzet ez, mintha Orbán Viktornak nem volna véleménye az 1956-os forradalom vérbe fojtásáról, mintha szándékosan kerülné az ’56-ról szóló bármiféle diskurzust. Csakhogy Orbán Viktor nem tesz ilyet. Persze neki is kellemetlen az a tény, hogy épp a ma is baráti birodalom verte le a forradalmunkat, de hogy feloldja ezt, ő „elegánsan” azt állítja, hogy Brüsszel a mai Moszkva, a Fidesz politikusai a mai pesti srácok, és ami egykor Molotov-koktél volt a véres Corvin közben, az ma rákkoktél a fényűző fogadás közben. Miért nem képes ugyanezt tenni Milos Zeman? Miért illeszkedik jobban egy alkotmányos autokrácia értékvilágába az 1956-os forradalom és szabadságharc, mint az 1968-as prágai tavasz?

Nos, azért, mert az illiberalizmus ideológiai magva épp ’68 kategorikus tagadása – szelleme nem egyéb, mint visszavágyódás az 1968 előtti világba. ’68 a huszadik század legfontosabb szellemi és kulturális teljesítménye volt: a világháborúk után született nemzedék ekkor rakta le a modern élet intellektuális és lelki alapjait – így természetes, hogy kultúránk mai torzulásai, ártalmas tendenciái is ’68-ban gyökereznek.

Az illiberális módszertan forrása - Filippov Gábor írásának margójára

A hibrid rendszerek módszereit épp a neoliberális elitek kísérletezték ki.

Ettől azonban még 1968 a maga korában egy progresszív és humánus forradalom volt: autonómiahullám, amely végigsöpört a bolygón, hogy három állomása új szellemet írjon a huszadik századnak. A ’68-as San Francisco hozta el a tudat és az életmód szabadságának forradalmát, az erőszakmentes politikai érdekérvényesítés programját és képességét – a zene kulturális szerepe és az egyén öntudatának minősége örökre megváltozott.

A ’68-as Párizs az értelmiség szabadságát hozta el mind az államtól, mind a tőkétől – új minőséget nyertek a rendszerkritika, az egyetemi autonómia és a civil identitás fogalmai. A mozi világa átformálódott, a politikában általánossá és tömegessé vált a szociálisan gondoskodó állam igénye.

A ’68-as Prága az emberi jogok, a nemzeti önrendelkezés és a baloldal totalitarizmusa elleni baloldali lázadás aktusa volt, amely megmutatta, hogy 1968 szelleme nem közömbös a nemzeti önrendelkezés és a bolsevista elnyomás iránt.

Illiberality Tour 2018

Bannon és Yiannopoulos szövetsége Orbánnal egy új Jalta: amint győznek a kultúrbal erői ellen, máris egymás leggyűlöltebb ellenségeivé válnak.

’68 mozgalmaiban már a kezdet kezdetén jelen voltak a posztmodernt előkészítő filozófiai iskolák hívei, a Che Guevara-képek alatt világforradalomról ábrándozó naiv idióták és a társadalomból kommunákba vonuló, LSD-ben, szexben és szeretetben feloldódni vágyó hippik egyaránt – ugyanakkor tagadhatatlan, hogy 1968 szelleme a teljes nyugati civilizációt megtermékenyítette, máig ható kereteket adott és trendeket diktált az egyéni és a társadalmi gondolkodásnak. Kevés ’68-hoz fogható szellemi forradalomra volt példa az emberiség történetében – jelentősége és progresszív hatása egyedül a kereszténységéhez és a felvilágosodáséhoz mérhető.

Jelenleg félreérthetetlen tapasztalat, hogy ’68 szelleme számos tekintetben elfajzott – az ott szárnyait bontogató individualizmus mára totalitarizálódott. A szeretetből, a testvériségből és a szolidaritásból a politikai korrektség megfellebbezhetetlen diktátumai lettek, amelyek előjogokkal rendelkező áldozatokra és kollektíven bűnös elnyomókra osztják a társadalmakat. A szexuális szabadságból a #metoo prüdériában fogant leszámolásai váltak, miközben a nemekből ’68 szélsőségesei hatvannyolc különböző szexuális identitást próbálnak faragni.

Mihez kezd a harctéri sokk után a #MeToo?

Megvádolt áldozatok, kínos magyarázatok és a saját farkába harapó érvelés, alig egy év után kifulladni látszik a zaklatások ellen küzdő mozgalom.

Ez persze nem volna baj, hisz 1968 óta az emberek többségét nem érdekli, hogy ki miként éli meg a szexualitását – a probléma az, amikor a kultúrbal hisztérikus komisszárjai a hatvannyolcféle társadalmi nem mindegyikének külön vécét, külön személyes névmást, gyermekeiknek pedig hormonkezelést követelnek. Csakhogy miközben hatvannyolc egymástól eltérő szexuális identitásról beszélnek, még a meglévő kettő is sok nekik: nem nyugszanak, míg a nőkből férfiakat nem faragnak.

Ezt terheli tovább a posztmodernista dekonstrukció, amely egykor szellemes kísérletnek tűnt a nyelv újraértelmezésére, csakhogy mára ez – akár a maghasadás – kontrollálhatatlanná és életveszélyessé vált. A láncreakció átterjedt a kultúrára és a politikára: lét és nemlét egzisztenciális határára taszított mindent, amiben az emberiség akár ’68 előtt, akár ’68 nyomán hinni tudott.

A kultúra és a politika történései az elemi részecske, a kvantum mintájára schrödingeri szuperpozícióba kerültek – olyan státuszba, amelyet a kontextus teljes leértékelődése és a reláció teljes felértékelődése jellemez. Az emberi tudat és kultúra a pillanatba záródott, a ’68 szellemét kiforgató szélsőségesek mindent megkérdőjeleztek és elvitattak, ami akár a kereszténység, akár a felvilágosodás, akár 1968 vívmánya volt – addig feszítették a húrt, mígnem az igazság keresésének helyére az áldozatiság keresése, a gondolkodás szabadságának helyére a leszámolás szabadsága, az autonómia progressziójának helyére a progressziónak hazudott autoritás kiszolgálásának kényszere lépett. Az egyéni önrendelkezés elveszett – mindössze egy szűk elit maradt, tagjai jogot formálnak arra, hogy bármit és mindent újradefiniáljanak.

A hús és a sérelem piaca

Ha emberi nőstény vagy hím párosodni kíván, szexuális javaival kétféle tőzsdén kereskedhet. Egyik a hús-, másik a metoo-piac.

Az illiberalizmussal nem az a baj, hogy hadat üzen ’68 elfajzásának, nem az a baj, hogy a szélsőségekkel szemben határozza meg magát – e téren akár támogatni is lehetne, hisz ezek a szélsőségek nem humánusak, nem jogállamiak, és alapjaiban tagadják az emberi természetet.

Az illiberalizmussal az a baj, hogy mindennek hadat üzen, ami 1968-ban tiszta volt, igaz volt – s ami még ma is tiszta és igaz. A neomarxista és neoliberális baloldal a maga szelleméből kiforgatja, és élhetetlenné teszi ’68 örökségét; az illiberális jobboldal pedig teljes egészében tagadja ’68-at – ez pedig épp ugyanannyira élhetetlen világot eredményez.

1968-ban ’68 szélsőség volt – ma ez a centrum. Épp ahogy időszámításunk hajnalán a kereszténység, és a modern kor hajnalán a felvilágosodás is szélsőség volt – ma pedig ez a centrum. Ezt a centrumot kell itt és most megvédeni a kereszténység jobboldali, a felvilágosodás liberális és ’68 baloldali szélsőségeseivel szemben: a kereszténység, a felvilágosodás és 1968 tényleges szellemét.