Az augusztus 15-i Polbeatben Kukorelly Endre jogosan veti fel, hogy ha valami esztétikai értelemben kvalitásos, akkor a mű szempontjából másodlagos létrehozójának ideológiai háttere. Ugyanennek az elvnek kellene érvényesülnie a kanonizálásnál és az állami pénzek kultúrára szánt összegeinek szétosztásánál is. A szűrő az adott művészeti ág elismert szakembereiből kellene hogy álljon. Olyanokból, akik képesek félretenni – egy nagy nyelést követően – az ideológiájukat a művészeti érték érdekében.
Persze ne legyünk sem naivak, sem álnaivak. A legtöbb esetben a művészek ideológiája vagy a műveiken keresztül, vagy társadalmi szerepvállalás útján mégis láthatóvá válhat. Sőt, az sem ördögtől való esemény, ha valamilyen értékrend vagy világlátás ernyője alatt az alkotók csoportokba szerveződnek. Mindezek ellenére Kassák Lajos, Wass Albert vagy Ady Endre művészeti tevékenységét nem értékrendjük és politikai hovatartozásuk miatt kell elismerni.
„Rólad nem írhatok. Kirúgnának egyből"
Pápai Pici filmjét beválogatták a montreali Filmfesztivál versenyprogramjába, ő azonban itthon van, se az Emmi, se a Filmalap nem támogatta az utazását.
Nincs baloldali és jobboldali remekmű, csak remekmű van. Ha kizárólag az esztétikai aspektusát nézzük a kultúrpolitikának, akkor – engem is meglepő módon – Heller Ágnessel kellene egyetértenem, aki már 2010-ben azt mondta, hogy: „A kultúrpolitika idegen a demokráciától”. Majd már részlehajlóbban így fogalmazott: „Orbán Viktor voltaképpen azt adta elő, hogy a kultúrát elhódítják az úgynevezett ballibtől, amely az ő értelmezésében eddig uralta ezt a területet, és a Fidesz a saját embereit ülteti mindenüvé. Ez a beszéd nem azoknak a maguk területén kiváló embereknek szólt, akik a Fideszre szavaznak vagy a Fidesszel egyetértenek. Ez a beszéd a tehetségteleneknek szólt, akiket Orbán Viktor arról biztosított, hogy eljön az ő országuk, hogy a politikai hűségüket pozíciókkal fogja megjutalmazni. Írókat, filozófusokat kineveztek a Kádár-korszakban is, nagyon jól tudjuk.”
Később így egészítette ki a korábbiakat: „Általában is a lojalitás elvárása kevéssé látszott az MSZP hivatalos és nyilvános politizálásában. A magánszférában ez mégis működött: szocialista és szabad demokrata értelmiségiek körében is majdhogynem árulónak számított az, aki a másik tábor szimpatizánsát dicsérte.”
Kultúrkampf a Fidesz pitvarában
A politika már uralkodik a népen, de hatalma megőrzése végett uralkodni kíván a költészetben is.
Ennek a meglepő, mindkét irányba lövő véleménynek Heller Ágnes még mint az MDF és Bokros Lajos centrista szimpatizánsa adott hangot egy interjúban (Magyar Narancs 2010/8.). Még ha Heller a függetlenedés szempontjából kétes hitelességű is, hiszen mind politikai, mind kulturális értelemben többször a balliberális körök kiszolgálója volt, jogosan mutat rá arra a problémára, hogy az esztétikai érték és az ideológiai háttér összemosásának itthon sajnos hosszú hagyományai vannak.
Ebben az összemosásban a Fidesz értelmiségi holdudvarának ugyanúgy felelőssége van, mint anno a liberális elitista köröknek. Az MSZP virágzásakor a liberalizmus zászlaja alatt alakult ki egy olyan véleménydiktatúra, amely mindent meghaladottnak, anakronisztikusnak gondolt és pökhendien lesajnált, aminek köze volt a nemzethez vagy a valláshoz. Ez a fajta érthetetlen gőg teljes joggal kezdett indulatot generálni a jobboldalon, ami most, a 2000-es évek alatt összegyűjtött sértettséggel és dühvel karöltve hatványozottan igyekszik kitombolni magát.
Az a baj, hogy a hatásra érkező ilyen mértékű ellenhatás hosszú távon káros lesz, mert nem látja saját helyét a társadalmi és kulturális folyamatok között. Nem harmóniára törekszik, hanem totális győzelemre. Pedig az igazi győzelem pont a harmónia lenne.
Az, hogy a különböző társaságok és az őket összefogó társadalom hogyan definiálja önmagát, milyen értékeket preferál, hogyan látja a világot, szintén kulturális kérdés. Ennek a társas dimenziónak és a művészeti alkotások esztétikai megítélésének összemosása jelenti régóta a legnagyobb problémát.
Pőre valóság - Már kezdenek Kásler Miklósról múlt időben beszélni
Sokszor rém egyszerű dolgokat találnánk, ha eljuthatnánk egy-egy nagypolitikai esemény kiindulópontjához.
Emiatt tud György Péter és Békés Márton majdnem fél órán keresztül teljesen értelmetlen és meddő vitát folytatni az ATV-ben, és emiatt történhetett még korábban, hogy Dessewffy Tibor és Pesty László majdnem egymásra borította az asztalt a már megboldogult A la carte című tévéműsorban. Dessewffy Tibornak az említett adásban sikerült rengeteg ember önérzetébe páros lábbal beleugrania, amikor szemrebbenés nélkül azt mondta, hogy a Székely himnusz nem más, mint egy „középszerű műdal”.
Ez a kijelentés részéről több szempontból is óriási kapufának bizonyult, hiszen semmilyen háttere és szakmai múltja nincs az ilyen jellegű esztétikai értékítéletek meghozatalára. Másrészről pedig direkt vagy óvatlanságból figyelmen kívül hagyta az általa középszerű műdalnak titulált szerzemény társas dimenzióját, óriási identitásképző erejét és történelmi jelentőségét, ami a művészeti értékétől függetlenül rengeteg ember számára létező, szintén nagyon fontos kulturális érték.
Sokáig provokált a liberális értelmiség, mégis talán lehet úgy konzervatív jobboldalinak lenni, hogy a saját értékek vállalása és eredményes képviselete mellett ne akarja senki eltiporni a másik oldalt, vagy mindazt, amivel nem tud azonosulni. A kulturális életnek, mint ahogyan a gazdaságnak is, a párbeszéd és az új ötletek biztosítják a fejlődést.
Úgy nem is lehet egy ország kultúrájának érdekeit felelősen képviselni, ha a saját ideológiáink ketrecébe vagyunk bezárva. Ismét fontos leszögezni, hogy ez nem az értéksemlegesség imádatát jelenti, csak azt, hogy a saját ideológiáim és értékeim egészséges képviselete mellett minek adok önreflektíven teret.
Békés: Konzervativizmus kell, nem durván ellenzéki írások
Felálltak Ablonczyék a Kommentár folyóirattól, mandineres fiatalok érkeznek. Schmidt Mária-interjúval érkezik a következő lapszám.
A mindenkori kultúrpolitikának ugyanúgy feladata, hogy megőrizze a nemzet kulturális értékeit, melyek annak identitásképző erejét is adják, mint az, hogy rajta tartsa az ujját a kortárs kulturális folyamatok ütőerén, és táptalajt szolgáltasson nekik. Ez ideológiai megítélés szempontjából mindig sokszínű lesz, de ezen a téren is az államnak kell szolgálnia és leképeznie a társadalmat, és nem a társadalomnak az államot.
Mivel a balliberális és a nemzeti konzervatív politikai dichotómia is kezdi érvényét veszíteni, feltételezni lehet, hogy mindez a kultúrharc terén is hamarosan meg fog mutatkozni. Remélhetőleg ennek eredményeként a mostanáig tartó évtizedes minősítgetés és veszekedés helyébe végre egy frissebb, XXI. századi párbeszéd és építő vita tud majd lépni.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 15. számában jelent meg, 2018. augusztus 24-én. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 15. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
