A politikához kapcsolódó egyik nagy közhely a figyelemelterelésről szól. E szerint a legtöbb politikai tett – megszólalás, javaslat, döntés – valódi és rejtett célja valami más jelenségnek a homályban tartása, háttérbe szorítása. Olyasvalaminek, ami az adott politikai szereplő számára kellemetlen, amiről hátrányt jelentene nyilvános vitát folytatnia. Van, amikor könnyen megfejthető, éppen miről akarják elterelni a figyelmet. A politikai cselekvésnek ugyanakkor számos más mozgatórugója is lehet, néha összetett okok állnak egy jelenség mögött, és még az is előfordul, hogy valami pontosan az, aminek látszik.
Számos jel szerint a most kezdődő politikai szezon fő témája az úgynevezett kultúrharc lesz. Ha megpróbálom magamban fontossági sorrendben számba venni az ország aktuális égető problémáit – fennkölten: a magyarság sorskérdéseit –, nem igazán jut eszembe a Fidesszel szimpatizáló művészek elnyomása.
Ebben az értelemben tehát egy tipikus figyelemelterelési manőverről beszélhetünk. Nem kétséges, kellemesebb téma a hatalom számára ez, mint mondjuk a kilakoltatások, a kivándorlás vagy a tanárhiány. A kormányoldal él a médiaviszonyok radikális átalakításával kiharcolt tematizációs monopóliumával – a migránsveszély végtelenített sulykolását más témákkal is vegyíteni kell –, ám ennél azért bonyolultabb a képlet.
Szemfényvesztők - Magyar Hang
Nem kellene bedőlni annak, amit a kormányzati kommunikációs gépezet művel, hogy elterelje a figyelmet az embereket érintő valóban súlyos dolgokról.
Az orbáni hatalom dinamikájából következik, hogy mindig új és új célpontokat, meghódítandó területeket kell kiszemelni. Most a kultúra, a szellemi szféra a soros. Erre a harcra nem volt érzékelhető igény a kulturális élet szereplői részéről, azt felülről gerjesztik. Jellemző, hogy az új frontvonalat megnyitók kínos és izzadságszagú erőlködésétől sokan azok közül is igyekeznek távol tartani magukat, akik érdekében állítólag ez az egész küzdelem zajlik. De mindig akadnak buzgó pártszolgák, akik személyes sértettségből vagy az elismerés vágyától hajtva a magasba emelik az aktuális harci zászlót.
Természetesen a politika az ideológiai szószt is rálöttyinti a boszorkánykonyhájában összeütött egyszerű étekre: a ’68-asok – komcsik, libsik, globalisták, brüsszeliták stb. – ellen kell most rohamra indulniuk Orbán Viktor katonáinak. Mennyivel szebben hangzik ez a pőre valóságnál: belső pozícióharcok, irigység, kielégíthetetlen bírvágy, a térfoglalás ösztöne áll a nagy küzdelem hátterében.
Ez nem a híres népi-urbánus vita, nem klasszikus értelemben vett kultúrharc: nincs mélysége, nincsenek korszakos szereplői. És miután 2010 óta az Orbán-kormányok alatt adóforintjaink milliárdjaiból kiépült a Fidesz szellemi holdudvarának impozáns kulturális intézményrendszere, aligha a balliberálisokon kell számon kérni, ha az úgynevezett nemzeti oldalhoz tartozó valamely alkotó nem kapja meg a tehetségének kijáró figyelmet, támogatást, lehetőséget, elismerést.
A tájékozatlanság diktatúrája a könnyűzene kapcsán - Magyar Hang
Hova vezethet az, amikor valaki nem létező fantomok ellen akar kultúrharcot vívni egy nem létező csatában úgy, hogy közben a csatateret sem ismeri?
A balliberális véleményformáló elitet azokért az évtizedekért kellene – persze csak jelképesen – deresre húzni, amikor valóban ők uralták a közbeszédet, ők ragasztgatták a másként gondolkodni merészelőkre a megbélyegző címkéket – érintett vagyok: antiszemitaként lettem listázva tizenöt éve, minden alap nélkül –, ők osztották a pénzt és az észt, ők akartak felelősséget nem vállalva politikát csinálni Magyarországon. De az ő idejük lejárt, ha úgy tetszik: a kultúrharcot elveszítették, mai közéleti aktivitásuk kifejezetten a Fidesz malmára hajtja a vizet. Szellemi kiüresedésük politikai kivetülése volt a balliberálisok történelmi veresége 2010-ben.
Ellenük már felesleges rohamot vezényelni. A teljesítmény, az életmű pedig úgy is helytáll magáért; Esterházy Péter tisztelőinek nem kell aggódniuk, ha a hatalom valamelyik megmondóembere megpróbálja kikezdeni a két éve halott író nimbuszát. Úgy sejtem, az úgynevezett kultúrharc igazi célpontja a kritikus konzervatív értelmiség. A miniszterelnök a hatalom csúcsáról minden bizonnyal élvezettel szemléli a célkeresztbe vett kulturális intézményvezetők küzdelmét, megfelelési gesztusait, de azért magában talán a karakán kiállást is értékeli, ha olyat lát.
„Szárnyat igéz..." - Avagy gondolatok a kulturkampf mai állásáról - Magyar Hang
Azért mert valami laza vagy magyar vagy liberális vagy nemzeti vagy a „miénk”, legyen bárki is az a mi, még sem helytálló nem lesz, sem igazi.
Utóbbi persze nem biztos, hogy végül segít is az érintetten. A Fidesz szavazóbázisának egyben tartásában látja a tartós siker garanciáját, ezért igyekszik elnémítani a belső kritikát. Inkább szerez újabb ellenségeket, próbálja lejáratni és áttolni a másik oldalra konzervatív, polgári bírálóit: tudósokat, volt politikusokat, újságírókat.
Három éve, hónapokkal Orbán Viktor és Simicska Lajos nyílt szakítása után avattuk a Magyar Nemzet alapító-főszerkesztőjének, Pethő Sándor szobrát Balatonfüreden. Az eseményen Jókai Anna többek között arra utalt, hogy nemcsak joga, hanem feladata is szóvá tennie értelmiséginek, újságírónak, ha úgymond a saját oldalán visszásságokat, hibákat lát. Bölcs szavainak valódi címzettjei nem voltak jelen. Ezt a „kultúrharcot” az ő nevében sem vívhatják.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 17. számában jelent meg, 2018. szeptember 7-én. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 17. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
