Csehsör

A cseh sör fogalom volt mifelénk a hetvenes-nyolcvanas években, ezt szerintem azok is tudják, akik még nem éltek akkoriban. És pont ugyanaz volt a helyzet a nagy szovjet birodalomban is, mint Magyarországon, noha nálunk nem vetítették a Sörgyári capricciót. Amikor valahol csehet csapoltak – vagy szlovákot, hiszen eszünkbe sem jutott különbséget tenni –, annak híre ment, és ha tehettük, ugrottunk haladéktalanul, hogy magunkévá tehessük néhány kriglijét. De vigyázni is kellett vele, nem szabadott vedelni őt eszetlenül, hatást gyakorolt. Talán kevésbé spórolták ki belőle az alkoholt. Vagy a kocsmárosok fogták volna magukat vissza vizezéstechnikailag? Fene tudja, nem ismertük a módszereket. Csupán azt tudtuk, hogy bár drágább – 35 kopejka helyett 50 –, annyival különb, mint a savanyú, buta, habtalan munkácsi vagy lembergi, mintha két külön univerzumban készülnének.

Aztán a nyolcvanasok utolsó harmadában úgy eltűntek ezek, mint szódás a lovát. Igaz, eleve nem is nagyon volt akkor már sör odaát, legfeljebb elvétve. A százezres Ungváron kb. három hely maradt, és a jó kis masszív korsók is eltűntek. Mikor beesett pár hordó valahonnét, befőttesüvegekbe csapolták a tartalmat a többórás sorokba tömörülő tömegeknek. Ekkortájt egy esély maradt: a Szvitanok turistaházban állomásozó csehszlovák vendégmunkásokhoz fordulhattunk – lakótelepet építettek a városban –, akik egy rubelért árulták az Ostravart és a Radhostot üvegenként. Ritkán tellett erre.

Hajrá, lilák! - Magyar Hang

A magyar emberek jókora hibája, hogy nem – vagy nem nagyon – esznek céklát. Pedig…

Amikor a kilencvenesek elején hazaköltöztünk otthonról, éppen szétlazultak a közös múlt kötelékei. A magyar emberek egy emberként vetették rá magukat a Nyugatra, aminek folyománya támadt sörkulturálisan is. A Holstenek, a Gösserek, az Amstelek kerültek előtérbe, a csehek eltűntek az árnyékban. Már ha lehetett kapni közülük bármit is. Ami meg a helyeket illeti, a Vencel és a Svejk drága volt, üresen kongtak, nem csoda, hogy később be kellett zárniuk.

Hosszú időnek kellett eltelnie, mire újjáéledt a kultusz. Úgy rémlik, bőven a kétezresekben jártunk már, amikor megnyílt az első Pivo a fővárosban, amely a tökéletesen érdektelen Staropramen és az alig valamivel érdekesebb Pilsner Urquell világától ellépve a tradicionális csehsör színességének ábrázolását tűzte zászlajára. Sikerrel tette – és hamarosan egyre-másra kezdtek nyílni a kocsmák, amelyek cégtáblái mellett kis-közepes főzdék sorának nevei bukkantak fel, Bernardtól Lobkowitzig, Holbától Postrizinskéig.

Már a vaskorban is ittak sört Svédország területén - Magyar Hang

Nagyüzemi sörfőzés nyomaira bukkantak régészek a Malmö és Lund között fekvő, a koraközépkorig virágzó dél-skandináv kereskedőközpontban, Uppakrában.

Aztán beköszöntött a sörforradalom, és fenekestül felforgatott mindent. Kiderült, hogy hagyomány ide, békesség oda, a csehek mesterei tudnak lenni a lázadásnak is. Nagyon úgy néz ki: kraftban-kisüzemiben is ott vannak kapásból a legklasszabbak között. Értenek hozzá, és kész. Mert a sör lényege forradalmi viszonyok között sem más, mint hogy finom legyen, és tiszta ízű. Ebben az összes ellenkező híresztelés ellenére nem a víz minősége játssza a főszerepet, hanem a tudás, a rutin, a tisztesség és az egyensúlyérzék. Aki sokat markol, túlszalad a célon, felbukik, önmaga paródiájává válik. Aki keveset, arról nincs is mit mondani. A csehek ellenben érzik és értik a csíziót. Így lett egykettőre fogalom a Clock, a Matuska vagy a Falkon. Hogy eddig még nem is hallottak róluk, azt mondják? Hát akkor majd fognak!