Mindig el akartam sütni egy cikkben kizárólag az érzés kedvéért azt a végtelenül bárgyú magyarázkodást, hogy én csak úgy kapcsolgattam a csatornák között esti unalmamban, s így akadt meg a tekintetem ezen vagy azon a műsoron. Illetve van még egy másik fordulat is, amire – úgymond – vágyom, amióta az újságírói hivatás füstje megcsapott, az pedig a „mondja a kisfiam” kezdetű, amikor a gyerekre kenem az aktuálpolitikai közlendőmet, de ez itt és most, amikor az X-Faktor a téma, végképp premieresélytelen.
Tehát nem csak úgy kapcsolgattam a csatornák között esti unalmamban, hanem tudatosan vártam az X-Faktor sokadik évadának első adását. Volt nekem ugyanis régebben – röviden – munkahelyem, hosszabban: a Magyar Nemzet sorsára juttatott Heti Válaszban médiakritikai rovatom, amely nevéhez híven a média kritikájával foglalkozott. Márpedig a heti tematikához heti téma is kell, így akkoriban nagyon aktívan figyeltem leginkább a televíziók kínálatát, aztán így maradtam; ha érkezik valami újdonság vagy akár csak új évad, megnézem, mert kíváncsi vagyok, merre halad a honi televíziózás.
De most, hogy az eddigieket visszaolvasom a szöveg össze- és kisimítgatásának céljából, pont ugyanolyan magyarázkodásnak tűnik, mintha a kapcsolgatós verziót használtam volna, úgyhogy coming out: engem tényleg érdekelnek a televíziós próbálkozások, hiszen a sikerültebbek millió és millió polgártársunk estéit határozzák meg, jelentik számukra a kikapcsolódást, mi több, ha tetszik, ha nem, a kultúrát. És itt, hogy adjak azért a közéletnek is, olyan összefüggések is elősejlenek, hogy a kora délutántól tudatosan felépített műsorfolyam vezeti rá a népet a híradókra, gondolom, ellenzéki oldalon sem lennének annyira boldogtalanok, ha a kormányzati médiabuborékba zárt tömegek átszoknának az RTL Klub brazil, mexikói, török szappanoperákon becsúszó hatos hírműsorára.
A nyolcmillió Magyarországa - Magyar Hang
Internetes előfizetéssel ugyan szép számú háztartás rendelkezik, de a tájékozódás a túlnyomó többségnél a Facebookkal egyenlő.
Jut eszembe, emlékeznek még a konkurens Megasztár daliás időszakára, amikor olyan zsűritagok aprították a próbálkozók sorait, mint Presser Gábor és Eszenyi Enikő? Egyébként én sem, már Presserékre, csak az maradt meg bennem, hogy annál a szériánál feslett fel a tehetségkutatás álarca, és bugyogott elő a bulvártrutymó. S talán soha ki nem derül az ocsmány igazság, ha 2010-ben nem szegény Pál Istvánt (nyugodjék békében!), az utolsó nógrádi dudást bolondítják el a produkcióba. Így írtam erről nyolc évvel ezelőtt (részlet, persze):
„És eljött az úgynevezett fellépés napja. Pista bácsiért autó jött, vitték egyenest a Megasztár selejtezőjére. Ott furcsa volt ugyan neki, hogy milyen sokan várakoznak a folyosón, de azért aláírta a fellépéshez szükséges papírokat, és várt a sorára. Azt is furcsállotta, hogy a dudáját nem is kellett bevinnie a színpadra, ám mivel a vele szemközt ülő négy ember – a zsűri – biztatta, elénekelt egy nótát.
Pista bácsi már épp távozni akart a kurtán-furcsán sikerült fellépésről, amikor a stábból utánakiáltott valaki, hogy álljon meg a menet, a papírra az van írva, hogy pajzán, szexuális dalok, abból is kéne produkálni valamit. Szegény öreg nagyon elszégyellte magát, hogy vele ilyen csúfság történik, levette a kalapjára biggyesztett sorszámot, összetaposta, kikérte magának ezt az egészet, aztán otthagyta a pesti népet. Később azt mondta: majdnem elsírta magát szégyenében.”
Csakhogy a stáb nem gondolta, hogy Pista bácsinak komoly, valóságos rajongótábora van, hogy ő nemcsak az a vicces, öreg paraszt, mint amit a TV2 meeting roomjából kinéztek belőle, a gerontocsali, aki majd behozza az idősebb vidéki nézőket is, hanem a Madách Imre-díj kitüntetettje, a népművészet mestere, a Magyar Kultúra Lovagja, megannyi település díszpolgára, akit nem csak tisztelnek, de egyenesen imádnak a néptáncmozgalomban. Úgyhogy botrány lett, de show must go on, igazából nem történt semmi.
„Nem a magyar Bridget Jonest akartuk megcsinálni" - Magyar Hang
A 200 első randi főszereplőjével, Gáspár Katával beszélgettünk.
Ja, igen, és még az is eszembe jutott most szombat este, hogy az újságíró-iskola műfajismereti tananyagából a riport után a kritikát szerettem a legjobban, mert annyiféleképpen lehet jól művelni. S bár már ott eldőlt, hogy ez nekem soha nem fog menni, csak így, sima nézőként – aminek szintén van létjogosultsága, de azért mégsem az a bizonyos klasszikus és fontos kritika –; szóval az egyik órára hozta be a tanár a külföldi példát, ahol egy érdektelen, szürke, unalmas, rossz komolyzenei előadásról úgy mondott véleményt a kritikus, hogy írt az épületről, a koncertterem világításáról, a székek kényelmetlenségéről, a büfé kínálatáról és árszínvonaláról, a karmester frakkjának libbenéséről, valamelyik zenész frizurájáról, tehát az égvilágon mindenről, kivéve a darabot. Mert az szót sem érdemelt.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 23. számában jelent meg, 2018. október 19-én. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 23. számban? Itt megnézheti!
