Vajna Timi ugyanabba a dilemmába hajszolja a hazai bulvárfogyasztókat, amelybe az X-Faktor előválogatói. Ott rendszerint az a súlyos morális kérdés vetődik fel, hogy az épp színpadon égő kulturális hulladék vajon az előadó rossz ízlésének és önreflektálatlanságának eredménye-e, vagy inkább valamilyen mentális zavar tünete. Az első esetben rendjén való, ha a közönség kineveti, és helyes, ha a zsűri tagjai a szemébe mondják, hogy a produkciója hitvány. A felhőtlen élményt egyedül az zavarja meg, hogy ByeAlexnek viszont senki nem mondja a szemébe, hogy mindössze a show-biznisz gonosz tréfája folytán zsűrizhet az országos tévében ahelyett, hogy elhúzna a sleppjével, az erőtlen hangjával meg a zavaros szövegeivel együtt valami garázsba, és megpróbálna dolgozni magán – mert bőven volna mit. Csakhogy így működik a posztmodern média: ByeAlex talált egy jó menedzsert, úgyhogy most zsűriként osztja az észt ahelyett, hogy az RTL színpadán csúszva-mászva próbálná kivakarni magát az aluljáróból, ahol a napi betevőt vonyítja össze.
Orbán Viktor megdönthetetlen uralma - mítosz és valóság - Magyar Hang
Orbán és vazallusai azt hiszik, megtanulták irányítani a tömeget, csakhogy ez a tudás még az internet előtti világban sem volt adott, nemhogy ma.
A fentinél fájdalmasabb helyzet az, amikor az előadó nem rendelkezik azokkal a képességekkel, melyek birtokában megítélhetné, hogy a kereskedelmi tévések mit és miért tesznek vele, s milyen hatással lesz ez az életére. Ez esetben a néző elvetemült gonoszság részesévé válik: a kereskedelmi tévés formátum olyan helyzetbe rángatja, mely az emberi lét legalja. Itt nincs helye sem emberségnek, sem kegyelemnek: a megistenült fogyasztó önfeledten élvezkedik a fellépő nyilvánvaló fogyatékosságán – az önmagáért felelősséget vállalni képtelen személy nyomorúsága feletti szórakozás jogát senki emberfia nem kérdőjelezheti meg. Ez még csak nem is a gladiátorjáték során vért és halált óhajtó pogány tömeg, hanem kifejezetten a morál előtti állapotában rovarok lábait kitépkedő gyermek szórakozása. Ezért aki előválogatót néz, sosem tudhatja biztosan, hogy épp jóravaló polgár, vagy beteg lelkű szadista-e. Így aljasít le önmagához a kereskedelmi tévé, melyben az egyetlen érték a kifizetett reklámidő.
Vajna Timi kapcsán hasonló a kérdés: íme egy szerencsétlen ember, aki összekötötte az életét egy erőszakos, bántalmazó partnerrel, az agyba-főbe verte és alázta, ő pedig addig menekült előle, míg védőszárnyai alá nem vonta a hatalmas és gazdag, szerelmes mikulás, aki soha nem emel rá kezet. Timi a traumák nyomán olyan erővel regresszál a gyermekkorában referenciává tett királykisasszony-szerepbe, hogy képtelen felmérni cselekedeteinek súlyát, és képtelen értelmezni helyzetének keretrendszerét: egy mesevilágba menekül, amit a kedves nagyapó megteremt neki.
A rinocérosz bőre - Magyar Hang
Ilyen egy igazi trolldemokrata: a népszavazásokat megakadályozza, de a rinocéroszborjú névadása kapcsán ő maga a hitvalló demokrata.
Csakhogy épp ilyen érvényes az az értelmezés, mely szerint Vajna Timi képében valójában a pénzes proliság lelkendezik afölött, hogy egy macska magángéppel utazik az amerikai műtétjére abból az országból, ahol a mentő nem érkezik időben, és ahol a sebész szikéje alá várólistán át vezet az út. Ezt a rendkívül irritáló szerepet elsőként Berki Krisztián játszotta el, amikor a társadalom szociális hergeléséből gyártott nézettséget, vasaltatta ki a heréit, és hazudta azt hungarocell-aranytömbbel a kezében, hogy ő Andy Vajna. Csakhogy ehhez ezúttal nem a TV2 biztosítja a statisztákat és a díszletet, hanem a nemzeti együttműködés rendszere. Ez itt a valóság – nem a Luxusfeleségek és nem az Édes Élet.
Vajna Timi tettes vagy áldozat? Nehéz kérdés. Mégis azt hiszem, inkább tettes, hisz a nemzeti együttműködés egyéb úrnői, Cili, Kata és Ráhel sem nagyon különböznek tőle – rajtuk sem azonosíthatók a gátlás vagy a kultúra jegyei. Ha az ő macskájuk, Prada vagy Gucci megbetegszik, ők is magánrepülőgépre szállnak majd, hogy gyógykezelésre Los Angelesbe szállítsák.
A publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 25. számában jelent meg, 2018. október 31-én. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 25. számban? Itt megnézheti!
