Evésről-ivásról képtelenség önismétlés nélkül írni. Emiatt az ilyesmibe bonyolódó szerző kezdetben bosszankodik kicsit, majd még egy kicsit, aztán megnyugszik apránként, miközben, ha észnél van valamennyire, egy pillanatra átsuhannak elméjén a sportújságírók, akik élete nem más, mint végtelen-kilátástalan harc a szóba jöhető szinonimákért (és frissnek ábrándozott meglátásokért). Holott nincs abban semmi iszonytató, ha egymás után két mondatban – vagy ad absurdum: egy mondaton belül – leírjuk azt a fölöttébb kézenfekvő szót, hogy labda. Vagy ne adj’ isten: korong.
Bravúros bevezetőmmel egyszerre két irányból közelítettem meg jelen szövegem tárgyát. Először is jöjjön a sokszor elővezetett önismétlő (egyúttal alapvető) állítás: bármi miatt megyünk bárhová ezen a földön, avégett is megyünk, hogy megkóstoljunk dolgokat ott, ahova eljutunk. Sem hamuba sült pogácsát, sem sertésmájkonzervet nem pakolunk tarisznyánkba. Továbbá amennyiben azért megyünk, mert nem pusztán látjuk, szeretjük is látni a korongot – vénülő szemünk vénülésére fittyet hányva –, akkor is fontosnak tekintjük, hogy egzotikusnak minősíthető célvárosunk gasztronómiai sajátosságait feltérképezzük. Ha ehhez jelentős segítségeket kapunk a világ legszívélyesebb vendéglátóinak hála – kik barátságossága-lelkesedése erdélyiekével, kárpátaljaiakéval vetekszik simán –, akkor végképp úgy érezhetjük: tenyerén hordoz bennünket az élet.
Tokány - Magyar Hang
Bőven itt az ideje, hogy eláruljam: a tokánynak alapjában véve semmi köze a húshoz. Vagyis párosíthatók, de magában a tokányban nincs hús.
Ránk fér az ilyesmi mostanában. Néhány nap erejéig legalább. Úgy szakmailag, mint emberileg. Úgy kollektíve, mint egyénileg.
Felmerülhet kapásból: sztereotípiákon nevelkedvén mit gondolunk a kazahok evési-ivási szokásairól? Hát egyvalamit gondolunk: azt, hogy ló. (Meg kumisz.) Még szerencse, hogy e lógondolásnak különösebb dehonesztáló tartalma voltaképp nincs, elvégre ezt a négylábút hazánkban is fogyasztják bizonyos berkekben. Szőrmentén.
Mindazonáltal arról csak az érdeklődőbbeknek van sejtésük-tudomásuk, hogy a lovon túl is van élet Kazahsztánban. Sőt ott kezdődik csak igazán. Hogy ezt hogy csináltuk, nem is értem, de tény: asztanai utunk első huszonnégy órájában mind az öt eledelt megkóstoltuk, amit szerettem volna. (Hevenyészett tájékozódásaimból fakadó szerény-szolid vágyaim alapján.) Első nekifutásra a saslikot. Másodjára a plovot. Harmadjára a mantit. Negyedjére a ljulja kebabot. Ötödjére a szamszát. Tisztes minőségben valamennyit. Volt, amit bárányból, volt, amit borjúból-marhából. A saslik az saslik, sok hagymát adnak mellé. A plov rizses hús, bőségesen fűszerekkel, tartalmaz hagymát is. A manti hagymás hússal töltött derelyeszerűség, gőzölt állapotban. A ljulja kebab olyan, mint a fasírt vagy a csevap, csak bárányból-birkából van, beledarált hagymával, és fűszeres szószba kell mártogatni. A szamsza hússal töltött tészta sok hagymával, frissen sütve, ergo forrón kell enni.
Hajrá, lilák! - Magyar Hang
A magyar emberek jókora hibája, hogy nem – vagy nem nagyon – esznek céklát. Pedig…
Hogy echte kazahok lennének ezek mind, nem állítható. Az is lehet, hogy egyik sem az. Meg a másik sem. (Plusz egyik sem ló.) Van, ami üzbég, származását tekintve, a másik azerbajdzsáni, a harmadikat fene tudja. Ám ez mind nem számít. Csak az ízek számítanak. Meg a szavak, amelyek járnak melléjük. Az emberek. A kaland. A hagyma. A hús. Mi kéne még?
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 24. számában jelent meg, 2018. október 26-án. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 24. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
