„A fényt nem lehet megvilágítani”, mondja (az édesanyjáról beszélve) Szabó Magda. Maga a fogalom persze e nélkül a tulajdonságra visszamutató magyarázat nélkül is elég bonyolult, elég csak a fény (minimum) kettős természetére gondolni. A hétköznapi használatban mára már egészen természetes mozdulatok kapcsolódnak hozzá, jelentősége hiányakor tűnik fel igazából, e sorok írója például az 1999-es napfogyatkozáskor tapasztaltak óta gondol egészen másként a napra és a napsütésre. A természetes sötétséggel szemben fejlett eszközökkel védekező modern ember néha nem is csak használja, hanem egyenesen űzi a fényt, karácsonykor (és egyre inkább karácsonyra készülve) pedig különösen igyekszik a világosság segítségével hangulatba kerülni. A fénynek persze nem ezért van sok közé az ünnephez. Ha az ünnep körüli szokások kialakulásának európai történetét nézzük, a karácsony dátumnak eleve van egy fénnyel kapcsolatos összefüggése, hiszen a téli napforduló, az év legsötétebb napja után következő napokról van szó. Innentől napról napra több a világos.
A katolikus liturgiában két ünnep van, amikor fehér (illetve arany) a liturgikus szín, az egyik a karácsony. A fehér a tisztaság és az ünnep mellett a fényre utal. Az is különleges szokás, hogy a hajnali misék, a roráték csak az adventi időszakhoz kötődnek, időpontjuk úgy alakul, hogy még teljes sötétségben kezdődnek, de már világosban érnek véget. Ahogy közismert, hogy még a templomépítések, azon belül a tájolás is (K–Ny) a fény kiemelt jelentőségét igazolják, nem kell ahhoz napkultuszban részt venni, hogy lássuk a fény ünnepi jelentőségét. „A különbségek mellett más hasonlóságok is vannak” (Esterházy Péter), hiszen a kereszténységben nem önmagában a fény ünneplendő, hanem amit a fénynek (és rajta keresztül az Istennek) köszönhetően nyer az ember, legyen szó termésről, biztonságról, vagy egyszerűen csak a reményről. „Legyen világosság!” – ez az első isteni mondat a Bibliában, ami akkor is figyelemre méltó, ha évezredes teológiai töprengés szól arról, hogy vajon a világosság megteremtése előtti állapot (az a bizonyos „tohu va-bohu”, értsd: puszta és üres) vajon szintén isteni akaratból létezett e.
A világossággal indul minden, elsődleges létfeltétel, szükséglet. Nem lehet véletlen, hogy, szintén a Bibliában, az egyiptomi tíz csapás egyike a sötétség. Az újszövetségi igehelyek mindezt csak megerősítik, maga Jézus – többek közt – a világ világosságaként („világnak világa”) mutatkozik be és számos passzus szól arról, hogy az őt követőknek a világossághoz szükséges ragaszkodniuk. Az Újszövetség prófétai könyvében, a Jelenések utolsó versei közt (22,16) ez olvasható: „Én, Jézus, küldtem el angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen nektek a gyülekezetek előtt. Én vagyok Dávid gyökere és új hajtása, a fényes hajnalcsillag”. És ezzel is érkezünk a karácsonyhoz. Az egyik legszebb magyar karácsonyi versben így ír Pilinszky János:
„Az égbolt elsötétedett. / S akár a végitélet/zord fellege tört volna ránk,/a föld is oly sötét lett. // Gyermekszívünk is oly nehéz! / A házak és a kertek,/az egész törékeny világ, / éreztük, velünk reszket. // Aztán a roppant csöndön át/ puhán és észrevétlen, / a hangtalan meginduló és puha hóesésben, // akár a fényes pelyhek is/vigyázva földet értek, / a fényességes angyal is,/ő is a földre lépett.”
Ez a vers alcíme szerint „Emlékezés egy világháborús karácsonyra”, de vajon nincs e most is elsötétedő égbolt, nehéz gyermekszív? Nem törékeny e a világ? Nincs e épp elég reménytelen sors, elvesző egzisztencia, mindenkor aktuális szenvedés, hogy ne lenne szükség a „puha hóesés” emberileg elképzelhető legnagyobb segítségén felül a fényességes angyal földre lépésére? Mert ez a fényességes angyal nem csak fényleni érkezik, hanem hirdet is, üzenete arról szól, hogy „üdvözítő (értsd: megmentő) született”. Idén ősszel megjelent kötetében (Éjszakai földet érés) Izsó Zitától olvastam a XXI. századra alkalmazott legpontosabb imádságot, egy mondat csupán: „Uram, ne add, hogy azt higgyük, nem létezel.” A kötetben háború és menekültek, éhező és családtalan gyermekek, gyermektelen párok és gyászoló szülők, hontalanok, csonka családok és magányosok, magányosok mindenhol. Ezt is látnunk kell idén adventben. Is. És azt is, hogy a puha hóesés és a fényességes angyal nem a remény, hanem az üzenet a reményről.
Az angyal itt, miközben maga is üzenet, nem az üzenet tárgya, csak hordozója. A „földre lépés” az ideérkezést jelenti, egészen különleges ragyogás ez, de nem önmagáért való. A „fényes pelyhek” enyhítik a sötétet, az angyal megszünteti, de csak azért, hogy aztán elmondhassa a legfontosabbat.
Érdekes lehet a kérdés, hogy szokásaink mennyire szólnak a fény hasznáról és mennyire magának a fénynek az ünnepléséről. A karácsonyi (adventi, újabban november-decemberi) dekorációk, ünnepi fények elsősorban, gondolom, az ünnepi hangulat meghatározó elemeiként kezdik pályafutásukat, hogy aztán egynémely esetben átvegyék az ünnepelt szerepét. A feldíszített épületek, vagy ünnepi asztalok a különleges időt jelzik, esetleg olyan vizuális teret segítenek teremteni, ami a hétköznapitól eltér, és ez által segíti az adott idő különlegesként való kezelését. Cseh Tamás konkrétan azt énekli a Karácsony című (szöveg: Bereményi Géza) dalban, hogy „a tükreink, Mary, bölcsen mind elkoptak, / És rozsda, rozsdafoltokkal pettyes – pettyezve mind. / Ideje, Mary, tiszta, vadonatúj fényre kicserélni a tükreink.”
Egy adventi mécses, vagy a koszorún lévő gyertyák fénye, az üzleteket, utcákat, tereket megvilágító ráadásfényforrások dömpingje azonban okot adhat félreértésekre. Mint az egyszeri történetben, ahol a kérdésre, hogy mit ünneplünk augusztus 20-án, a válasz az volt, hogy „a tűzijátékot”. A fény szépsége, hideg-vagy melegsége, színei az általuk megvilágított dolgokban vannak. Az ünnep nem a fénytől lesz ünneppé, ahogy azok, akikkel együtt ünnepelünk sem az őket hangulatosan megvilágító mécsestől lesznek szépek, vagy fontosak. Az ünnepi asztal sem az ott sorakozó finomságok miatt, bár az nagyon jó tud lenni, ha ott van rajta kinek-kinek az ünnepi kívánsága (karácsonykor jobbára halászlé, töltött káposzta, kinek mi, nekem például ugyan rendszer-idegenül, de: a fasírtok, így, többes számban).
Ráadásul, és ez az ünnepi felkészülésben is jelentős lehet, a fény nem csak azt segít meglátni, jól látni, ami fontos, kedves, jó és szép. A keresztény tanítás szerint az isteni világosság azt is megmutatja, hogy mi az, ami nem jó. Belevilágít mindenünkbe. Mi az, amin változtatni szükséges, ami kidobandó, ami terhes, amitől szabadulni kell. Az ünnepet megelőző fény tehát a tisztánlátás fénye is, hogy – ahogy Ambrosius, egy Kr. u. IV. században élt egyházatya himnuszában olvassuk – „homály, setétség távozzék, / A hitnek világa fényljék.”
Az igazság fénye persze önmagában hideg, kell hozzá a fényforrás melege, ahogy az emberi formát öltő Isten igazsága és szeretete Jézusban egyként megjelent. Az a gyermek ott nem csak az ünnepi fény és melegség ajándékozója, de az igazságos ítélet kihirdetője és egyszersmind átvállalója. Az advent, az eljövetele nem csak újraélése az első eljövetelnek, de folyamatos ideje a krisztusi visszajövetel várásának. A kereszténység kétezer éve permanens adventben él. Szükséges a karácsonyi fény melege, de épp ennyire fontos az élessége is. Egy ősi próféciában (4Móz 24,17) Bálám (ő az, aki helyett a szamara látta az angyalt, íme, egy újabb alázatra intő történet!) így jövendöl: „látom őt, de nem most, szemlélem, de nem közel. Csillag jön fel Jákóbból, királyi pálca támad Izráelből”.
A magunk használatában hangulatosabbnak tartjuk az élő fényt, a gyertyát, a mi vidékünkön ehhez általában kinti hideg is társul, vagy társult régen, az emlékeinkben. A szoba melegéhez is a mára már csak kevés helyen megmaradó tűzhely képét gondoljuk, mert egy fehérre festett radiátor nem világít, ezért melege is mesterséges, elvont. Szükségünk van a fényre, szükségünk van az ünnepre, hangulatára és igazságára egyaránt. Ragyogjon az a sok dekor, fényfüzérek kígyózzanak, gyertyák pislákoljanak, csillagszórózzon mind, aki él (utóbbival szőnyeg környékén vigyázzunk azért), aztán közben ne felejtsük azt is látni, amit nézünk ezekben a fényekben.
Képzeljük el úgy a jól ismert történetet, hogy állnak a pásztorok a „szabad ég alatt” és már nem félnek, megnyugtatta őket az angyali hang, különösen az üdvözítő születéséről szóló üzenet. Így állnak, miután az angyali seregek sokaságát végighallgatták, majd tesznek még egy kicsit a tűzre, s lefekszenek, elalszanak. Előtte még egymást túllicitálva felidézik, ki hol állt a nagy fényesség közepette, ki milyen szép megvilágítást kapott az éjszakában. Majd elalszanak, ahogy mindig.
Vagy képzeljük el a napkeleti bölcseket, ahogy megállnak azon a helyen, ahol „a gyermek” van és nézik a hely fölött ragyogó égi jelenséget. Később ezt a csillagot megajándékozzák drága holmikkal, majd sietve hazamennek.
Egyikük is, másikuk is elért volna a karácsony lényegéig, de nem lett volna az övék. A jel mindig mögötte marad a jelzettnek, Jézus születésekor minden jel, mutató, irány, körülmény fontos, de a lényeg az, ami a fényben meglátható. Az első karácsony óta végképp nem mondhatja az ember, hogy nem látom, mert fény van hozzá.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 30. számában jelent meg, 2018. december 7-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat a 30. számban? Itt megtudhatja!
