Ne higgye senki, hogy akkora népünnepély állni a NER-rel szemben, dacolva a lassan mindent leuraló hatalommal. Nem, nem arról van szó, hogy az ember… Na, várjunk, nem lesz ez így jó, megint meg kell intenem magam, hogy sokak nevében akarom elmondani, amit én érzek, én gondolok, még ha bizonnyal sokak érzik, gondolják is hasonlóan. Szóval: nem, nem arról van szó, hogy legszívesebben feladnám, mivel erőst szélmalomharcnak tűnik az új polgári nyilvánosság megteremtése, egyszerűen csak vágyom a normális médiatérre, ahol nincs bojkott, nincs reklámelzárásos kivéreztetés, közpénzinkubátoros életben tartás, marokba szorított strómanoligarchákkal levezényelt megsemmisítés, nincs árulózás és unortodoxnak kamuzott szimpla alpári beszéd.
Nem vagyok naiv, ennyire legalább is, tudom, hogy ez már így maradt. Ez az inga nem fog visszalengeni.
A belső tusakodásra (illiberálisan: sivalkodásra) momentán azért nyitottam mégis résnyi kaput, mert országjártamban-keltemben hasonló vívódásokat látok, s egyre biztosabb vagyok benne, hogy mindaz a rossz, amit leegyszerűsítve, s ezért sok szempontból hibásan NER-nek nevezünk, legerőteljesebben a lelkekben épül. Mesélek három történet.
„Drukkoltam a Magyar Nemzetnek, de..." | Magyar Hang
Ha a félelem kultúrává válik, már nincs szükségünk diktatúrára, önmagunkat börtönözzük be.
A beteg gyermekét napi 24 órában otthon ápoló édesanyával beszélgettem mozgalmuk kicsi, mégis fontos részgyőzelméről, ám egyszer csak azt kérdezte: Tudod, mi a legszomorúbb az egészben? Hogy a százezer forintos ajánlatot legtöbben nem saját sikerüknek, hanem a kormány ajándékának tekintik. Hogy nem azt látják a történtekben: meghátrált a hatalom, holott előtte menetrend szerint még be akarta sorosozni a tüntető édesanyákat, hanem hogy adnak ezek, ne legyünk telhetetlenek, becsüljük meg, amit kapunk – s már szét is porladt az összefogás.
Három perc, ennyi jutott az autista fiúnak - Mit tehet egy édesanya, ha magára hagyja a rendszer? | Magyar Hang
Egy vérnyomásmérésből, és pár mondatos beszélgetésből a doktornő megállapította, hogy az autista Pöpi 50 százalékban egészséges, így neki a járadék nem jár.
A kulturális közmunkásokról akartam videót készíteni. Nem szépítem, én is elfelejtettem már, hogy néhány hónapja meglehetős vihart kavart, amikor egyik pillanatról a másikra leépítették őket, hiába, mindannyiunkat felzabálnak az úgynevezett események. Találtam valakit, aki vállalta a kamerát (telefont), hogy elmondja a történetét: mihez kezd a kopottas kisvárosban az érettségijével, miután még a közmunkaprogramból is utcára rezsicsökkentették. Én ott voltam, őt csak egy utolsó utáni pillanatban küldött sms képviselte, miszerint megbeszélték otthon, a férje is a közszférában robotol a betevőért, meg a gyerek, inkább mégsem, ha nem gond. És nem tudtam haragudni rá, hogy is haragudhattam volna, illetve nem rá haragudtam.
Az elveszett paradicsom meghódítása - egy holland fedezte fel a magyar Toszkánát | Magyar Hang
Falumentő, vagy inkább ügyes üzletember Elroy Thümmler, aki felvásárolta Bedepusztát?
Világvége zsákfaluba készülök éppen. Majd három óra az út, holott a távolság kevéssel több csak másfélszáz kilométernél; ez így önmagában miniatűr szocioriport. Hősöm a festői környezetben alig létező, pár száz lakosú településen akart kreatívabb, alkotóbb új életet kezdeni, de több volt a nehézség, mint leggonoszabb rémálmaiban rettegte, elbukott, felállt, ismét elhasalt, egy rezzenésnyi időre megérintette a nagypolitika, és onnantól bukfencezve zuhanás, csak a barátai tartják egy-egy adománnyal életben, mire az utolsó, maradék huszonezerforintját is megvonná valamelyik illetékes hivatal. Erre hogy indul az online megismerkedésünk? Hát, hogy talán mégsem annyira jó ötlet a köz elé tárni a sorsát, mert a polgármester nem szereti, ha bárki a szegénységükről panaszkodik, attól tart ugyanis, hogy ha járatják a szájukat, esetleg még attól a kevés támogatástól is elesnek.
Akit 45 évesen halálra ítélt a rendszer Borsodban
Ipacs János néhány éve még a jövőt tervezte, ma már a túlélésért küzd. Ha tetszett, amit láttál, vagy pont fordítva, egyáltalán nem tetszett, de szeretnél még hasonló filmeket nézni, itt támogathatod az elkészítésüket: https://www.patreon.com/devenyi
Mindenesetre én most beülök az autóba – egyes, kettes, pici dugulás Budapest határában, autópálya, hegyi kanyargók, egyre több kátyú, döccenő, alul valami csattanó, lélekrázó –, mert nem tudom elhinni, hogy ismét megérkeztünk oda.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 30. számában jelent meg, 2018. december 7-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat a 30. számban? Itt megtudhatja!
