Ismerik az érzést? Na, nem, ennél bátrabban: hát persze, hogy ismerik az érzést, amikor valamelyik interaktív online felületen bóklászva akkora gigantikus ökörség jön szembe, úgymint hozzászólás, hogy az ember azonnal szeretne odaírni valami önmagához is méltatlan keménykedést, s nem is hozzá-, hanem beszólva, hogy hátha sikerül felrázni a virtuális valóság másik pontján valódiasan is létező honfitársat önnön primitívségéből, de úgy, hogy egyszer és mindenkorra megtanulja a nyomorultja, hol lakozik a magyarok webistene, behúzni egyet gyomorszájra, megrúgni, orrba verni az igazsággal, hogy fájjon.
Tudom-tudom, kellemetlen ezzel szembenézni, de nincs baj, amíg csak bevillanásról, múló elgyengülésről van szó, amit szinte azonnal követ a polgárkapcsoló ON állásba ugrása. Sőt, én még ennél is megengedőbb vagyok, nálam simán belefér egy-egy végül lelkiismeret-furdalásba torkolló elcsámborgás a politikai buddhizmus keskeny, ám annál rögösebb ösvényéről.
Lélekgyarmatok | Magyar Hang
Egyre biztosabb vagyok benne, hogy mindaz a rossz, amit leegyszerűsítve, s ezért sok szempontból hibásan NER-nek nevezünk, legerőteljesebben a lelkekben épül.
Abban viszont már-már teljesen biztos vagyok, hogy a tájékozatlanság mértéke egyenes arányosságot mutat a magabiztosság nagyságával. Ezt tényleg sok-sok internetes évvel a hátam mögött gondolom, mivel mi akkor indítottunk fórumot, amikor a netes nyilvánosság csak alig-alig létezett, és megvívtuk, és el is veszítettük a korukat messze megelőző trollokkal szembeni harcot, mert a közösségi véleménynyilvánítás akkor még összességében olyan volt, mint amilyen a Mandiner vállaltan moderálatlan kommentszekciója manapság is, no name agresszió mindhalálig. Amúgy ide datálható eddigi legnagyobb tévedésem is: a Facebook megérkezésekor őszintén hittem benne, hogy névvel, arccal, teljes baráti és ismerősi körrel a hátak mögött korrektebb, tisztább lesz a vitatér. És akkor most egy pillanatra képzeljük magunk elé valamelyik Facebook-balhénkat.
Ám akad, amit sem megérteni, sem elfogadni nem tudok, és nem is akarok. A gonoszság. Amellyel furcsamód most találkozom legtöményebben, hogy nehéz sorsokat, kilátástalannak tűnő élethelyzeteket örökítek meg a telefonos videóblogomban.
Szent Labre Benedek siratja Magyarországot | Magyar Hang
Elmesélek egy történetet. Hogy mit jelent hajléktalannak lenni, és hogy milyen könnyű fedél nélkül maradni.
Azt, hogy biztos magamnak gyűjtöm az adományt, már fel sem veszem. Hogy szimpla katasztrófaturista vagyok, aki az elesettek kínlódásán élvezkedik, egyszerűen megmosolygom, annyira perverz. Ami felfoghatatlan számomra, az az áldozathibáztatás.
Az önkormányzati lakásából közüzemi tartozások miatt több mint egy évig az utcára, konkrétabban az autójába kényszerített nyugdíjasnál például, hogy miért nem rakott össze magának egy házra valót, biztos nem is dolgozott életében. Vagy ha igen, hát ímmel-ámmal, egyébként is magának köszönheti, ha ilyen alacsony a nyugdíja, és rengetegen még 80 évesen is kőkeményen robotolnak, a hozzászóló példának okáért már az ötödik házát építi, hármat a gyerekeinek, egyet magának, és most még egyet, hogy legyen, és ha az egészsége engedni, utána is építeni fog egyet, ez lenne tehát a követendő példa, egyben a boldog élet titka. Vagy, hogy ha már úgyis ott lakik az autójában, akkor miért nem megy el pizzafutárnak, mert azok remekül keresnek, ripsz-ropsz összejönne a lakásra való. De így legalább már értem, miért hozza minden hétvégén újabb arc ugyanabból a pizzériából a rendelést – egy hét alatt megszedik magukat, minek maradnának tovább.
Egy éve él az autójában egy budapesti nyugdíjas
Kedves Mindenki! Misi bácsi ma (november 26-án) beköltözött egy helyes kis házba, ahol van minden, ami szükséges. Köszöni a sok-sok segítséget. Akik segítették ezzel a lehetőséggel, annyit kértek, hogy ne készüljön újabb riport, videó, ne hozzuk nyilvánosságra a címet. Aki továbbra is segíteni szeretné, a régi telefonszámon el tudja érni.
Vagy a másik: a borsodi zsákfaluban 22 ezer forintból nyomorgó, a hajléktalanságnál is rosszabb állapotba sodródott férfi szedje már össze magát – ez nagy kedvencem, hamisítatlan hungarikum, amikor egy súlyos depressziósnak azt mondják, szedje már össze magát, az infarktus, az agyvérzés, a tüdőrák, az igen, azok rendes betegségek, de a pszichés izé, az sima hiszti. Biztos csak pénzt akar kunyerálni, és a kommentelő oda fog utazni megnézni az üres házat, mert ezerszázalékosan tudja, hogy emberünk csupán rájátszik, aztán tavasszal kihúz Nyugatra idénymunkát vállalni. Csak rájátszik, atyavilág…
Akit 45 évesen magára hagyott a rendszer Borsodban
Ipacs János néhány éve még a jövőt tervezte, ma már a túlélésért küzd. Ha tetszett, amit láttál, vagy pont fordítva, egyáltalán nem tetszett, de szeretnél még hasonló filmeket nézni, itt támogathatod az elkészítésüket: https://www.patreon.com/devenyi
Ismerem az elméletet, hogy az élet által megkínzottak miért haragszanak a sorsban „alattuk” lévőkre, de nem érdekel. Szerencsére a harsány és gonosz felszín alatt ott munkálnak a jó emberek némán, így a bácsi lerobbant autójából átköltözhetett egy kis faházba, ruhát, bútort kapott, egy tévét is, van pici műfenyője, amikor érdeklődtem felőle, épp azt díszítgette karácsonyra készülődvén. Borsodban viszont cudarabb a helyzet, mélyebbről, nagyon mélyről kellene visszahozni Jánost, de érkezett olajradiátor, lámpa, cipő, ruha, Ladynek, a cuki kutyuskának táp, brikett, kis pénz, egyszeri támogatást az önkormányzat is megszavazott számára, s mivel nem tehetségtelen kerámiás (volt az összeomlása előtt), ebből az irányból is jöttek felajánlások, hogy kiégetnék a munkáit, ha újból odaülne a korong elé. De ez rettentően messze van még, ám az idei téli túlélés legalább úgy néz ki, hogy megvan, örüljünk ennek az erős, büszke, európai és keresztény országunkban így advent idején.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 31. számában jelent meg, 2018. december 14-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 31. számban? Itt megnézheti!
