Mi közöm nekem az előttem ügyintéző két nyugdíjas ember legtitkosabb személyes adataihoz? A válasz rém egyszerű, az égvilágon semmi. Mégis mindent tudok már róluk, vagy tudnék, ha nagyon akarnék. De ne szaladjunk ennyire előre!
Bő évtizede állok – mondjuk úgy – szerződéses viszonyban az egyik pénzintézettel, azzal, amelyik a haza fővárosának nevét viseli. Magyarán az adósuk vagyok, így ez a viszony a legkevésbé sem az egyenlő erőviszonyokon alapul, és nem is volt mindig súrlódásmentes. De inkább nem panaszkodom, valahogy csak elleszünk egymással a következő években is. Kényszerűségből időről időre ellátogatok valamelyik fiókjukba, akadnak admisztratív problémák a kamatlábakkal, a hitelbiztosítással – de olyan is előfordult már, hogy az én (apróbetűs) szövegértési képességemmel is.
Alapvető jog-e a digitális adatvédelem? | Magyar Hang
Nem árt nyitott szemmel járni, és tisztában lenni azzal, a személyes adataink a mi, és nem a netes óriások és az állami szektor techcégeinek tulajdonai.
Így sodort az élet a minap az egyik budai kirendeltségükbe – maga a jelzálogként is szolgáló „haciendám” mind az ötvenkét négyzetméterével Óbudán „terül el” egy kellemes régi társasház első emeletén.
Ha a banki ügyintézés során utálok valamit, az a várakozás, de mint kiderült, a percek lassú múlásánál akadnak itt jóval nagyobb bajok is. A viszonylag kis bankfiók ügyfelek részére fenntartott része téglalap alakú helyiség, a várakozóknak bekészített piros székek és az ügyintéző pult közti távolság nincs több két és fél–három méternél. Aminek következménye, mint az már sejthető, hogy az előttünk lévők és a banki alkalmazott diskurzusából mindent tökéletesen értünk, ha akarjuk, ha nem. (Udvariasságból kimenni meg mégsem lehet, hiszen szólíthatnak, akkora tér meg nincs, hogy kikerüljünk a látó- és hallókörből.)
Gyakori téma a sajtóban az adatvédelem, meg hogy az új szabályok – GDPR ugyebár! – révén brutális bírsággal sújthatók a rendelkezéseket be nem tartó vállalkozások. Nagyon is helyesen, tehetjük hozzá, amennyiben például a nagy közösségi felületek így is kijátszható rendszereire gondolunk. Igaz, a legtöbb kis cég számára a szigor inkább csak nyűg, ami által az ügyfelek semmivel sem részesülnének nagyobb védelemben, mint korábban. Egyfelől tehát adottak a jogászok számára is kihívást jelentő szabályok, másfelől meg itt ülök egyszeri adósként a bankban és immár a második ügyfélről tudom, mikor született, hol lakik, mennyi a nyugdíja, mi a családi állapota, mennyi a tartozása, mire kell neki a személyi kölcsön. Amikor PIN kódjukat pötyögtettetik be velük egy nagy, nyomógombos készülékbe, szemérmesen a padlóra szegezem tekintetem.
Devizahitel: úgy meg lettünk mentve, hogy a fal adta a másikat | Magyar Hang
A magyar kormány minden terhet az állampolgáraira hárított a bankokkal szemben, miközben állítólag épp heroikus szabadságharcot vívott a gonosz pénzintézetek ellen.
Minő szerencséjük, hogy tudtommal nem vagyok sem rabló, sem „unokázós” csaló, pedig még a telefonszámok is elhangzanak, meg részletek a családi viszonyokról – nem lenne nehéz az idős emberek lehúzását célzó történeteket gyártani ezek köré.
Amit hallok, nem csak a szabadon szálló adatok miatt ijesztő. Az első ügyfél – idősödő asszony – személyi kölcsönt vesz fel, alacsony a nyugdíja, a kőműveseket azonban ez nem érdekli, ki kell fizetni a lakásban sürgősen elvégzendő munkákat. Az ügyintéző tényleg nagyon emberséges, próbálja rávenni, hogy a lehető legkisebb összeget vegye fel, mert azt a háromszázezer forintot sem lesz könnyű egy nyugdíjból visszafizetni. A következő alany hasonló korú úr, egyetemi állása volt, felesége patikában dolgozott itt a közelben. A férfi nyugdíja alig több kilencvenezernél, 450 ezres kártyás hitelkeretét teljesen kimerítette. Az ügyintéző hosszasan fejtegeti neki, hogy nem jó ez így, a 40 százalékos thm (teljes hiteldíjmutató) mellett nagyon magasak a törlesztőrészletek, próbálja kiváltani egy kedvezőbb személyi kölcsönnel, annál „csak” húsz százalék a kamat. Nem akar belemenni, láthatóan nem érti a magyarázatot, jó ez így, jó ez így – mondogatja. Aztán csak eltesz egy tájékoztató füzetecskét, hátha talál kedvezőbb megoldást.
A kormány cserben hagyta a devizahiteleseket | Magyar Hang
Bár a 2010-es választások előtt a devizahitelesek megmentésével kampányolt a jelenlegi kormánykoalíció, alig-alig tett valamit kisemmizésük ellen – mondták a Magyar Hang-piknik résztevői.
Folyószámlahitel. A gyorskölcsönökhöz mérhető aljasság, hiszen a bankok tökéletesen tudják: főleg idős vagy egyébként is rossz körülmények között élő ügyfeleik többsége nem érti a mindenféle százalékokat. Vagy ha érti is, kézenfekvőnek érzi, hogy ha kell, a kártyájáról azonnal pénzhez juthat, akkor is, ha az nem az övé. A szükség nagy úr. A hitelkeret meg folyton csak emelkedik, minél mélyebbre kerül valaki a spirálban, annál nagyobbat löknek rajta. Kiszállni pedig kisnyugdíjasként, alacsony jövedelműként szinte lehetetlen, a tőketörlesztés szinte eltörpül az egyéb költségek, kamatok mellett. És ez itt még az ország „gazdag” része, a végeken ennél rosszabb a helyzet.
Talán tenni kellene ezzel a helyzettel is valamit? Én meg már „megmentett” devizahiteles vagyok, de mire szólítanak, letaglózva ülök át a pulthoz. A másik piros székre.
(Alrovatunkban Budához és térségéhez – olykor csak lazán – kötődő hétköznapi történetekről írunk.)
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 21. számában jelent meg, 2018. október 5-én.
Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 21. számban? Itt megnézheti.
