A politika önmagában soha senkit nem képes boldoggá tenni. Nézetem szerint ugyan a boldogságot – bármit is jelentsen számunkra ez a napjainkban agyonhasznált és túlárazott fogalom – az egyes ember végső soron csak önmagában találhatja meg, életünk külsődleges formái, társas érintkezéseink, mindennapos közéleti tapasztalataink mégis mély pecséteket tudnak ütni meggyőződéseinkre, és komoly visszahatásokat képesek okozni belső életünkre, lelki-környezeti harmóniánkra nézve.
Politológiai tétel, hogy a politika kijelöli a maga sokrétű keretrendszerét a társadalom számára, a politikai döntések pedig lényegileg hatnak annak egészére, befolyásolva egyúttal a társadalmi lét minőségét is.
A politika felelőssége tehát, hogy milyen beállítódások jellemzőek egy adott politikai rendszerre, hiszen „ahogyan fent, úgy lent”, azaz a mindenkori politikai elit szellemiségéből megnyilvánuló törekvések, mentalitásminták és üzenetek idővel leszivárognak, becsatornázódnak a társadalmi rétegek attitűdjeibe, hatást gyakorolva többek között ezek kohéziójára, politikai kulturáltságára, toleranciaküszöbére és szolidaritásszintjére.
Lélekgyarmatok | Magyar Hang
Egyre biztosabb vagyok benne, hogy mindaz a rossz, amit leegyszerűsítve, s ezért sok szempontból hibásan NER-nek nevezünk, legerőteljesebben a lelkekben épül.
A hatalomgyakorlók e felelősségének mértéke megítélésem szerint kiváltképp jelentős az olyan népek esetében, mint a magyar, amelyre a nagyfokú önreflexió mellett az igen erős individuális-materiális értékmintázat jellemző, s mindehhez járul még hozzá a hatalom és a társadalom specifikus viszonya.
Ennek az egyedi kapcsolódásnak a sajátosságai a következők: kulturális, morális, értékbeli, intellektuális tekintetben a magyarok túlnyomó többsége egyértelműen nyugatias; ideáink, követendő mintáink egy képzeletbeli nyugat–kelet tengelyen kétséget kizáróan az előbbi irányába fókuszálódnak. A magyar ugyanakkor bizonyos módon tiszteli és féli a hatalmat, fejet hajt vezetőinek, még akkor is, ha tapasztalataink és hagyományaink a hétköznapi tehetetlenség, a megrekedés, az igazságtalanság, az egyenlőtlenség, a kiszolgáltatottság, az állandó bizonytalanság érzését mondatják ki mindig velünk először, ha a politikai rendszerről esik szó, bármilyen színezetű is legyen a regnáló kormányzat.
Egy ilyen sajátos történeti örökségű, geopolitikai helyzetű, folyamatosan jelentős devianciákkal küzdő és demokratikus kapaszkodókkal nem rendelkező társadalomban az elit roppant fontos feladata lett volna az államszocializmus évtizedeit követően a szilárd, következetes norma- és értékközvetítés. A felfokozott hangulat és optimista várakozás azonban sajnos e tekintetben is hiábavalónak bizonyult, mert az 1990 és 2010 közötti két évtizedben a magyar lakosság a választásokon négy- vagy nyolcévente bár bontogatta a rendszereket, a magyar alkat azonban tovább torzult, mert a társadalmunk különböző rétegeiben mélyen húzódó sebek, sértettségek, frusztrációk még mélyebb gyökeret eresztettek, hiszen történelmi sérüléseink, elfojtásaink továbbra sem lettek őszintén kibeszélve, megvitatva, lezárva.
A rendszerváltás utáni magyar politikai vezetés ráadásul félelmetesen érzett rá arra, hogy egy ilyen sérült társadalomban mekkora sikerre vezethet az identitás-politizálás, amely a világot feketére és fehérre festi le, ahol csak a mi és ők dichotómiának van létjogosultsága. Az évek múltán a parlamenti pártok folyamatosan professzionalizálódó eszköztára erre a redukált modellre lett kiélesítve, s így lett a politikai kommunikáció és marketing ennek a tökéletesen feltérképezett és méretre igazított megosztottságnak a bebetonozására alárendelve.
Kell-e nekünk új ideológia? A második reformkorra nem várni kell, hanem tenni érte | Magyar Hang
Ne azt képviseld, amit hallottál vagy olvastál, hanem azt, amit átgondoltál, ami valóban a te véleményed.
Azt gondolom, hogy a 2010-ben megalakult, tekintélyes felhatalmazással munkához látó új kormány előtt korszakos lehetőség adódott abból a szempontból, hogy saját nemzetére való tekintettel a sértődöttségen, revansvágyon felülemelkedve, kellő alázat és önmérséklet birtokában, győzteshez méltó nagyvonalúságot tanúsítva a „tanult tehetetlenség” kényszerpályájáról hazánkat leterelje, a releváns pártok között hidakat építsen, a félelmeink, mentális torzulásaink tekintetében pedig a szükséges össztársadalmi dialógusokat elindítsa, hogy többek között egy egészséges, fokozatos múltfeldolgozás indulhasson el.
Úgy vélem, 2010-ben óriási igény volt a társadalomban arra nézvést is, hogy a széles körben megtámogatott kormányzat a tolerancia, a konszenzusos politizálás útjára lépve az országban végre nyugalmat teremtsen, és az állandóan a magyar ebédlőasztalokig és hálószobákig nyújtózkodó politikát ezekről a helyekről kitakarítsa, s visszaterelje természetes medrébe.
Felsejlett a remény, hogy a jóléti állam funkcióinak, valamint a szociális ellátórendszer működtetésének újragondolásával az ordító igazságtalanságok tompuljanak, az állami korrupció mértéke csökkenjen, az eltérő politikai meggyőződésű honfitársaink között létrejött légüres tér a szolidaritás potenciáljával töltődjön, az egyre nagyobb méreteket öltő társadalmi közöny enyhüljön, s mindezek következtében a politika hitelességi mutatója a nulláról tartósan pozitív tartományba elmozduljon. Összességében a két legfontosabb nézőpontból született esély: egyrészt, hogy a magyar politika ne nyomassza, hanem minél egységesebben megemelje, másrészt, hogy a méltányosság oldószerével a kevesebb szenvedés irányába mozdítsa el a katarzisért kiáltó magyarságot.
A 2010-ben győzelmet arató erő azóta további két választáson kapott bizalmat, és az időnek ugyan hatalmas a türelme, de meglátásom szerint a fent felsorolt területek egyikén sem jutott az ország igazán előbbre.
Orbán Viktor megdönthetetlen uralma - mítosz és valóság | Magyar Hang
Orbán és vazallusai azt hiszik, megtanulták irányítani a tömeget, csakhogy ez a tudás még az internet előtti világban sem volt adott, nemhogy ma.
A Kádár-korszakban erőteljesen individualizált társadalmunk jó része a pártok által kínált mintákat elfogadva mára talán még inkább beazonosult valamelyik politikai oldal ideológiájával, ami tovább növelte a kiegyezés-, valamint konszenzusképtelenséget. A mesterségesen táplált barát-ellenség megosztás folytán joggal vélhetjük néha úgy, hogy meglévő vitakultúránk színvonalával talán már nem is nagyon lehet mit kezdeni. A közügyek iránti érdeklődését aktívan megtartó népesség pártszimpátiák mentén már-már szektákra töredezett, miközben a kiábrándultak és a kormány politikájával egyet nem értők úgy érzik, hogy egy számukra idegen, pökhendi, cinikus világban évek óta az ördög borát isszák.
Ráadásul mivel itthon minden ügy képes politikai élt kapni, ami számunkra a pártkonyhákban mindig a jó vagy rossz minőségjelzővel van készre főzve, jól megrágva, és előre megemésztve, ezért azt is érezhetjük, hogy ebben az országban minden, de egyidejűleg mindennek az ellentéte is igaz. Ezért tud a társadalmunk a jelenségekhez látszólag csupán szélsőséges módon kapcsolódni, s ezért találhatjuk úgy, hogy környezetünk egyre inkább telítődik depresszióval, dühvel, iszonyú gyűlölettel, előítéletekkel, pattanásig feszült hangulatokkal. Keserűséget és igazságtalanságot érezve hozzászokunk lassan mindenhez, miközben emberi kapcsolataink beszűkülnek, erőinket tékozolva pedig napról napra tovább atomizálódunk.
Az árkok betemetve, csak nem úgy | Magyar Hang
Két párhuzamos Magyarország van, amelyek csak épphogy, kényszerből határosak egymással. Ami viszont közös, az a düh.
Ma Magyarországon párhuzamos valóságokban élünk egymás mellett, és világaink között szinte megszűnt az átjárás. Ezért a döbbenetes, gusztustalan, és a magyarsághoz méltatlan állapotért a rendszerváltás után hatalomra kerülő elitet súlyos mulasztások és bűnök terhelik.
Az pedig mélységesen szomorú, amikor politikai haszon reményében egy konzisztens ellenségkép felmutatásával – félelmeinkre apellálva – védelmi alapösztöneinkre züllesztenek le bennünket, s mindezt időnként vallási mázzal öntik nyakon.
Egy magát kereszténynek valló ember, ha valóban nem hisz a darwini tételekben, azt éppen élete mintájával, szelíd példamutatásával volna lehetősége bizonyítani. Az erkölcsi megtisztulást illik saját magunkon kezdeni. S mi lehet ebben a helyzetben a megoldás?
Egy az ország és egyszer majd összeáll | Magyar Hang
A Fidesz matyó hímzett skanzenbe zárja a vidéket, miközben a Mordor szót vési Budapest falára.
Emberként először célszerű volna a hüllőagyunkat nem hagyni aktiválni, s belátni, hogy a kialakult helyzetért, a minket körülvevő körülményekért a saját elitünkön, valamint a funkcióját be nem töltő értelmiségünkön kívül mi magunk is felelősek vagyunk, amely felelősség alól semmi esetre sem menthetjük fel magunkat. Mindezen túl nem kell átadnunk magunkat hamis értékrendeknek, az életünkért ugyanis mi vagyunk a felelősek, és csakis mi éljük. Nem kell hagynunk, hogy anyagi javak, hatalmi pozíciók helyettesítsék az emberi értékeinket, s a végletekbe hajló, nyers erőből funkcionáló, mindent skatulyázó politikai-közéleti beállítódások abszolút teret nyerjenek. Fel kell ismernünk, egyúttal el kell utasítanunk a világunkban működő – hazánkban pedig hatványozottan jelen lévő – káini-ábeli egymásnak feszülés skizofrén állapotát, amely csírájában emészti fel a jövőnk útját kikövező szolidaritást és kohéziót, pontosan mindazt, ami a társadalmunk élő egységének egészséges vérkeringését garantálhatná.
Rá kellene döbbennünk önmagunk fontosságára ahhoz, hogy azzá válhassunk, akik lehetnénk. Önmagunk elárulása ugyanis, ha tudjuk, hogyan kellene élni, tudjuk, mi a helyes, s mégsem azt tesszük. A bölcsek kövét horizontális síkon nem fogjuk megtalálni, de át kell értékelni életünket, s lelkileg kiegyenesedve felülemelkedni önmagunkon – amit talán legkevésbé akarunk megtenni.
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 26. számában jelent meg, 2018. november 9-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 26. számban? Itt megnézheti!
