Libázni emberi dolog, írtam 2017-ben a Magyar Nemzetben családi-baráti szokásunk apropóján, és tessék, máris elillant egy komplett esztendő, beköszöntött a soron következő november, jött-ment a Márton-nap is, következésképp nyakra-főre válogathat a nyájas fogyasztó az újborok regimentjei között. Régi téma ez, nem keveset foglalkoztam vele több mint két évtizedes borkedvelői pályafutásom során, hol inkább, hol kevésbé lelkesen.
A kevésbének az volt az oka, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor istenigazából be- és felfutott a történet, az a benyomásom támadt, hogy miközben tényleg bozsolézik immár boldog és boldogtalan, némelyiküknek mintha korántsem az lenne az elsődleges célja, hogy frissességeivel a mosoly országába taszítsa a közönséget, hanem egyszerűen csak pénzt akar keresni, és feltétlenül sokat. Pénzt keresni természetesen nem szégyen, félre ne értsenek, gond akkor keletkezik, ha felüti a fejét az átverés szaga.
Borharmónium | Magyar Hang
Aki nem érti, miként szép egy bor, kóstolja meg üstöllést Lelovits Tamás 2015-ös villányi syrah-ját, és személyes szótára máris gazdagabb lesz egy pompás kifejezéssel.
Az újbor meg olyan műfaj, hogy gyorsan fizet. Bejön a szőlő a pincébe, prés, tartály, erjesztés, palackozás, az emberek isznak, a kassza csilingel, néhány hét, és vége is a történetnek. Igen ám, de ezt is illik tisztességesen csinálni, mert ha nem, az előbb-utóbb meglátszik, az emberek szomorúak lesznek, talán mérgesek is, és másokat választanak legközelebb.
Amire ki akarok lyukadni: sajnos voltak kellemetlen kalandjaim is bőséggel ezen a fronton. Egy időben már-már kategorikusan állítottam, hogy ha újbort akarunk magunkhoz venni, főleg fehérekkel próbálkozzunk, mivel azokat nehezebb elrontani. Ez egyébként valóban így van az olcsóbb – vagy kevésbé drága, ha úgy tetszik – kategóriákban, ezer-kétezer forint között fehérben lényegesen pluszosabbak a találati arányok.
Mindezekhez képest értek utol engemet a pozitív élmények a múlt hét végi rendes évi libázásunk alkalmából. Hogy minden idők legmegbízhatóbb magyar újbora, a Pannonhalmi Apátsági Pince újradizájnolt címkével felruházott St. Martinusa ezúttal is hozta, amit mindig szokott – az illatosságot, a gyümölcsösséget, a finomságot, a teltséget –, abban semmi meglepő nincsen. Liptai Zsolt keze alatt így viselkedik az augusztus végén szüretelt chardonnay, tramini és királyleányka. Az lenne a meghökkentő, ha egyszer csak máshogy viselkednének valamitől.
A siller költészete | Magyar Hang
1996 februárjában egy barátom hozott Villányból különböző borokat, köztük sillert, és rádöbbenéssel állapítottam meg, hogy hűha: ez pompás.
2018-ban ugyanakkor kivágták a rezet a véletlenszerűen vásárolt vörösök is. Annyira, amennyire talán még sosem. Vagy csak igen régen. A villányi Vylyan Bogyóléje éppúgy perfektül fűszeres-gyümölcsös, vidám, szórakoztató, egyszersmind tartalmas bornak bizonyult, mint Jean-Baptiste Duperray szűretlenül palackozott Beaujolais Villages Nouveau-ja. Az igazán vagány bozsolé végső soron paradoxális fenomén: egyrészt muszáj neki könnyednek és légiesnek lennie, másrészt nem nélkülözhet egyfajta mélyebbségeket sem. Ha ilyetén kettőssége egyensúlyt mutat, akkor teljesedik ki a fogyasztói élmény. Ezúttal háromból háromszor kiteljesedett, ami egyfelől kivételesnek-rendkívülinek mondható arány, másfelől jókedvvel is ellátott bennünket alaposan. Ami persze így is volt rendjén, végtére nem csupán azért iszunk, hogy utólag legyen miről okoskodnunk a Magyar Hang hasábjain.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 28. számában jelent meg, 2018. november 23-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 28. számban? Itt megnézheti!
