Sosem gondoltam volna, hogy eljön a nap, amikor az újságírásban olyan elkeserítővé válik a helyzet, hogy szinte szégyellnem kell, amiért magam is tollforgató vagyok. Mára nemcsak felhígult a szakma, de Orbán Viktor rendszerének sikerült itt is olyan mély árkokat ásatnia, hogy lassan csak szemlesütve fognak egymás mellett elmenni az utcán a zsurnaliszták. Hisz az lett az elsődleges szempont, ki kinek a pártján áll, hajlandó-e az ember a becsületét odadobni csak azért, hogy „pár forinttal” több jusson majd hónap végén.
Sajnos manapság már az újságírás sem arról szól, amiről kellene: az emberek korrekt tájékoztatásáról. Szándékosan nem írtam függetlent, hiszen amióta világ a világ, a médiában vannak ilyen és olyan beállítottságú újságok, rádiók és televíziók. Nem azzal van a baj, hogy valaki jobb-, netán inkább baloldali, liberális vagy konzervatív értékrendet vall magáénak. Az újságírásnak kizárólag a hatalomtól kell függetlennek lennie, hiszen a szabad sajtó egyik legfontosabb jellemzője, hogy kontroll alatt tartja az aktuális politikai hatalmat. Vagy éppen az ellenzéket.
Beszólt a kormánysajtónak, majd hirtelen lemondott a fideszes médiaholding vezetője | Magyar Hang
Előtte így nyilatkozott: „igényes, jó tollú újságírókat nyugodtan mondhatom, inkább a másik oldalon látok." A Magyar Idők szerint a valóságtól elrugaszkodó állításokat fogalmazott meg.
Magyarországon ma egészen más a helyzet. Itt ha a kormány pártján áll a médium, akkor a jó gazda százmilliárdos hirdetésekkel honorálja mindezt, és ezért a pénzért olyan dolgokat vár el, ami a jobboldaliságtól, a keresztényi, konzervatív szellemtől a lehető legmesszebb áll. A közmédia – a szó eredeti jelentésében – gyakorlatilag nem létezik, ma az ezen a néven címkézett csatornákon csak olyan tartalom megy adásba, amely a hatalmon lévőknek megfelel. Igaz, az M1-en legalább kiírják a hírek és műsorok összeállításáért felelősök nevét, s legalább tudjuk, kik azok, akik ilyen munkavégzést értenek újságírói szakma címszó alatt.
A legmegdöbbentőbbek azonban azok, a szerző nélkül publikált karaktergyilkosságok, amelyet aztán átvesznek – látszólag parancsszóra – a hasonlóan gondolkodó médiumok. Leginkább az Origo, a Ripost, a 888.hu és televíziós párjuk, a TV2 alkalmaz előszeretettel ilyen, névtelen lejárató cikk- vagy riportsorozatokat, és egymás idézése révén pillanatok alatt milliókat érnek el. Ezt a taktikát alkalmazták például Soros Györggyel, Vona Gáborral és most a – finoman szólva szabadszájú – diáktüntetővel, Nagy Blankával szemben is. Nem számít, hogy betegről, élete végén járó emberről, netán még naiv fiatalról van-e szó. Rá kell önteni, amit fentről elvárnak, és az sem baj, ha a vádak hazugságok, úgyis csak hónapok, sokszor évek múlva derül ki a bíróságon, a kipécézett személyt pedig már egy életre megbélyegezték.
Az osztrákoknak feltűnt: egyre többször riogat velük „Orbán médiája" | Magyar Hang
Budapest nem válhat olyanná, mint Bécs – ezt az üzenetet sulykolják. A Kurier szerint azonban a tudósítások vagy hamisak, vagy több éve történt eseményekről szólnak.
Örök optimistaként mégis abban reménykedem, hogy e cikkek írói azért nem adják a nevüket ehhez szennyes munkához, mert ezzel is tiltakoznak az évek alatt kialakított rendszer ellen. Persze sok kérdés felmerül: vajon a karaktergyilkosságokat a pénzért, az állásukat féltve követik el ezek az emberek? Netán valóban elhiszik azt, amit leírnak? Nem inog meg az önbecsülésük a sorozatosan elveszített a sajtóperek miatt? Nem gondolnak arra, hogy embereket tesznek tönkre?
Ám egyszer mindennek vége lesz, még Orbán Viktor rendszerének is. Érdemes lenne a névtelenségbe burkolózó firkászoknak néha erre az esetleges a jövőre is gondolniuk. A szemünkbe tudnak majd nézni? Azt mondják majd, hogy a hivatásukat végezték? Lesz-e valaki közülük, aki legalább egyszer kimondja, hogy szégyelli, amit addig művelt?
A Fidesz-média Omertája | Magyar Hang
Ami a közmédiában történik, gyalázat. Nem a képviselői akcióra gondolok, nem a következményeire, hanem amivé a közmédia lett.
Nincs olyan titok, amelyre előbb vagy utóbb ne derülne fény. És akkor késő lesz majd azt mondani, „bár sosem tettük volna meg, bár ne engedtük volna, hogy az ujjaink leírják azokat a mondatokat”. Mert a legnagyobb bíránk előtt sosem maradhatunk névtelenek.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/5. számában jelent meg, 2019. február 1-jén.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/5. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
