Aki látta, örökre bevésődtek emlékezetébe a képkockák, amelyek azt rögzítették, hogy a biztonsági őrök miként dobják ki a köztévé székházából a képviselőt, majd pár másodperccel később hogyan löknek egyet a képviselőnőn is. Az a képsor is megmarad, ahogy egy harmadik képviselőt a földre tepernek.
A Tisztelt Háznak már nagyon nehezen nevezhető Országgyűlésben is rendre elszabadulnak az indulatok, nincs mit csodálkozni azon, ha ez a felülről jövő gyűlöletlavina lezúdul a mélybe, ahol az emberek gondolkodásmódját is erősen befolyásolja.
Az elmúlt hetekben számos olyan eset történt, amelyben a kegyetlenség, a csekély kis hatalommal rendelkező emberek viselkedése döbbenetet váltott ki a szűkebb és a tágabb környezetben is.
Az erő mint elv | Magyar Hang
Döbbenetes látványt nyújtanak azok a képsorok, amelyeken Varju László országgyűlési képviselőt kidobják az MTVA székházából.
Egy hölgy tanúja volt, miként bántak egy szerencsétlen sorsú 67 esztendős hajléktalannal az egyik fővárosi pályaudvaron a MÁV alkalmazottai. Hülyének, vén nyomorultnak nevezték, ordibáltak vele, röhögtek rajta. Részeges, hajléktalan, vén senkinek titulálták. „Könyörögj csak, kérj segítséget, üvöltsd azt, hogy egy részeges disznó vagyok!” – szakadt el ekkor a cérna a nőnél, aki elmesélte a történteket, itt avatkozott közbe: odébb kísérte az idős embert, megkérdezte, miben tudna neki segíteni. A beszámolója szerint nem volt részeg, nem volt alkoholszaga a férfinak – aki bár a sírástól „alig tudott megszólalni”, „teljesen öntudatánál volt” –, de megaláztatásának minden pillanatát átérezte. Kiderült, Márton, a hajléktalan évek óta az utcán él, most sem csinált semmi rosszat, csak be akart menni egy kicsit megmelegedni a váróterembe.
Kinn mínusz három fok lehetett, esett a hó, és egy ember, aki talán sok-sok évvel korábban maga is becsületes adófizetőként járult hozzá az ország gazdasági fejlődéséhez, talán éppen olyan autópályák építésénél kereste meg a kenyérre valót, ahol mások összeügyeskedték az első milliárdjukat.
Hajléktalan embertársunk megalázásának történetében fájó „mellékkörülmény”, hogy a segíteni próbáló hölgyön kívül senki mást nem zavart, mit művelnek az őrök ezzel az emberrel – pedig sokan látták, tűrték az atrocitást, a szemérmesebbek lehajtották a fejüket, talán homokba is dugták volna, nehogy szembesülniük kelljen azzal, ami az orruk előtt játszódik.
El kell tűnnie az egészségügyből a kiszolgáltatott pácienseket megalázó viselkedésnek | Magyar Hang
Barátom kórházi pokoljárása nyomán testközelből láthattam, milyen, amikor valaki kiszolgáltatott, a helyzetéről nem tájékoztatott, szenvedésében magára hagyott emberré válik.
A MÁV dolgozóinak van munkájuk, van fedél a fejük felett, évente elmehetnek egyszer nyaralni, sőt még egy-két Fradi-meccsre is futja, este az asszony meleg étellel is várja őket, talán. De az is lehet, hogy elváltak, frusztráltak, nem jut a bérükből meccsre sem, nemhogy nyaralásra, netán a fizetésük egy részét vonja a bank a bedőlt hitel miatt. Ráadásul a főnök is egy kis gerinctelen nyikhaj, akinek persze nem mernek visszaszólni. Hát most végre megmutathatták, hogy ők is tudnak keménykedni. Találtak végre valakit, aki felett még nekik is lehet hatalmuk a négy elemijükkel. Egy védtelen hajléktalan került az útjukba, őt nem védi senki és semmi. Már a törvény sem. Elüldözhetik őket a közterületekről, az aluljárókból, még a parkok padjairól is. És ha ez így van, márpedig így van, akkor vajon hogy is gondolhatta Márton, az idős hajléktalan, hogy simán bemehet egy fertályórácskára a fűtött váróterembe? Miben reménykedett? Talán az emberi jóságban?
A következő eset története is körbefutott a közösségi hálón. A fővárosban egy buszsofőr megalázott, majd a következő megállónál leszállított egy fiatal lányt a járműről, mert volt nála egy nyitott tetejű üvegpalack. Miután az ifjú hölgy teljesítette a sofőr úr utasítását, az nem elégedett meg ezzel, utánaszólt: „De jó se..ed van!” E mondata kiverte a biztosítékot néhány utasnál. A szexista megjegyzés elérte az ingerküszöböt, egyikük, a történetet a Facebookon megosztó úr (!) több tiszteletet követelt a magyar utasoknak; volt, aki szellemesen tanár urazta a sofőrt, hogy oldja a feszültséget – szükség is volt rá, mert volt, aki felajánlotta, kiszedi a kormány mögül, úgy gondolhatta, ez az ember ne kormányozzon még buszt sem hazánkban. Végül négyen inkább leszálltak a buszról, nehogy elszabaduljanak az indulatok…
Nem volt szerencséje annak a fiatalembernek sem, aki távolsági buszon akart eljutni Sarkadról Karcagra. ơt a festékfoltos, ám amúgy tiszta munkásruhája miatt nem engedték a járműre. Fél órát kellett várnia a következő járatra. A férfi a másodállásban vállalt munkájába igyekezett.
Még durvább eset történt Zsámbékon, ahol egy kisdiákot azért nem engedett fel a buszra a sofőr, mert sáros volt a kabátja. A gyerek a járműhoz sietve megcsúszott a jeges úton, megsérült, a kabátja sáros lett. A 12 kilométerre fekvő Pátyra kellett volna hazajutnia, de a sofőr ott hagyta a megállóban. Nagy szerencse, hogy nem történt nagyobb baj. A járatot működtető cég legalább elnézést kért. Ez is valami, hiszen ma nem olyan időket élünk, amikor természetes, hogy odafigyelünk a másik ember gyermekére, és még akkor is hazavisszük, ha vérzik az arca és sáros a ruhája.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/5. számában jelent meg, 2019. február 1-jén.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/5. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
