Az jutott eszembe hirtelen, hogy a magyar konyha olyan, mint a magyar futball, mindenki ért hozzá, de senki sem szereti. Aztán addig ízlelgettem ezt a gondolatot – eleinte tetszett –, amíg rá nem jöttem, hogy ez így mégsem igaz. Sajnos vagy szerencsére, hozzáállás kérdése. A magyar konyhát piszkálgatni értelmiségi nyünyögés, csak ezeknek a finom kezű entellektüeleknek van bajuk mindig mindennel, miközben az úgynevezett emberek igenis megbecsülik, ami a miénk. A házias ízeket és a nagy adagokat, a rántott húst és a töltött káposztát, a pirospaprikát és a piros-fehér-zöld tejet. A magyar futballt viszont nem szeretik ők sem, ott valóban egy a platform, egy a zászló. 2016 kivétel volt.
A külföldről ideiglenesen hazánkba látogató látogatók körében mindazonáltal nincsenek ilyen ellentétek, ők valamennyien és egyöntetűen magyart akarnak enni, ha már itt vannak, és hamarosan vissza fognak menni. Ezen nincs mit csodálkozni, mi is knédlire hajtunk a cseheknél, borscsra az oroszoknál, tésztára az olaszoknál, zsurekre a lengyeleknél. Lyukra is futunk egyszer-másszor, amikor elvakítva beesünk a turistabolondítóba. Amikor rájövünk, hogy hibáztunk, akkor savanyú képeket vágunk, és nagyon-nagyon sajnáljuk magunkat.
Kenni kell tovább | Magyar Hang
Kiderült, hogy a zsíron, a vajon, a margarinon és rajtunk (szelíd természetünknél fogva) kívül is rengeteg mindent lehet kenyérre kenni.
Jól jönne ilyenkor a hozzáértő segítség. A Tripadvisor nem rossz, de mindent ő sem tud, és nem is tévedhetetlen. Ezért elhatároztam, hogy hozzáértő segítség leszek. Ám nem könnyű annak lenni. Mert amikor a külföldről ideiglenesen hazánkba látogató látogatók azt kérdezik, hogy hol egyék meg a gulyást, akkor úrrá lesz rajtam a tanácstalanság. Egy tanácstalan tanácsadónál semmi sem szánalmasabb. Akkor egyvalami marad. Egy utolsó mentsvár. Az, hogy megfőzöm a gulyást magam.
A gulyás ma már leves. Ez nem volt így mindig, évszázadokon át rövid volt neki a leve, nem véletlen, hogy sok környező országban a pörköltet nevezik gulyásnak ma is. Mi azonban a levest nevezzük gulyásnak.
Veszek egy kiló marhahúst, lehetőleg combot – egyesek a lábszárra esküsznek –, és fohászkodom, hogy se túl öreg, se túl száraz ne legyen. Kisebb kockákra kockázom. Két-három fej hagymával is így teszek. A hagymát a legnagyobb fazekamban megpirítom olajon vagy zsíron, lehúzom a tűzről, dobok rá két teáskanál pirospaprikát, villámgyorsan elkeverem, meg ne keseredjen, ráhajítom a húst, alaposan megforgatom. Pár perc múlva sózom, borsozom, kávéskanál őrölt köményt is kap. A vékonyra szeletelt szárzeller, egy kis paradicsom és egy zöldpaprika is ekkor megy hozzá, nekik nem kell egyben maradniuk. Fedő alatt lassan párolom kicsit, majd öntök hozzá két nagy pohár vizet. Vigyázok, hogy ne legyen túl hosszú a leve egy fázisban sem.
Végre egy kínai | Magyar Hang
Az igazi kínaihoz bátorság kell. A nem annyira igazihoz is. Minden tekintetben, minden téren. Háromig számoltam ezen a fronton hirtelen.
A gulyás ugyan leves, de sűrű leves, és pótolni lehet, de elvenni belőle barbárság. Zöldségeket tisztítok közben, sárga- és fehérrépát, zellert, karalábét, feldarabolom őket. Amikor a hús már majdnem puha, mehetnek a fazékba ők is, némi plusz forró víz kíséretében. Hogy mikor mennek, fontos: az a jó, ha nem lesz idejük szétfőni. Hat-nyolc szem krumplit is hámozok ekkor, őket is utoléri a sorsuk. Egy csokor petrezselyemmel karöltve landolnak az edényben. Végül egy tojásból egy csepp vízzel és annyi liszttel, amennyit felvesz, galuskát keverek, és amikor már a krumpli is puha, teáskanállal beleszaggatom.
Az ideiglenesen hazánkba látogató belga lányok és görög fiúk azt mondták vasárnap, hogy nem rontottam el. Repetát is kértek. Szerintem nem pusztán udvariasságból. Hiszen nekem is ízlett. Holott én nyünnyögő értelmiségi vagyok!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/5. számában jelent meg, 2019. február 1-jén.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/5. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
