Be kell vallanom, megilletődtem kicsit, amikor felkérést kaptam a MÚOSZ elnökétől, hogy osszak meg néhány gondolatot az újságíró-szövetség rendezvényén részt vevőkkel. Hargitai Miklós aztán megnyugtatott, hogy nem feltétlen kell patetikus ünnepi beszédet mondanom, úgyhogy végül is arról elmélkedhetem, amiről csak akarok. Még akár a sajtószabadságról is, bármilyen „meglepő” is ez ilyenkor, március 15-én.
Soha annyiszor nem kerestek meg minket külföldi újságírók, mint az elmúlt egy évben, és kérdezték meg, hogy akkor most Magyarországon van-e még sajtószabadság, vagy a kormány rálépett a torkára. Az utóbbi szavakat ők valójában nem használták, de talán emlékszünk, hogy annak idején viszont ki igen.
Őszinte rácsodálkozás látszik rajtuk, amikor csak néhány alapvető tényt említünk nekik. Például azt, hogy nem akadt egyetlen nyomda sem Magyarországon, amely vállalta volna – piaci alapon természetesen – egy új, kritikus hangvételű lap elkészítését, ezért érkezik Pozsonyból a Magyar Hang. Nem értik, hogyan lehetséges az, hogy a magyar újságírók egy része egyszerűen nem tehet fel kérdéseket, nem kap interjúlehetőséget a döntéshozóktól. Sőt, még csak be sem juthat bizonyos sajtótájékoztatókra. Nem értik a több száz szerkesztőség központosítását és azt sem igazán, miért nincs – vagy csak alig-alig – hirdetés a kormány számára nem kedves felületeken.
A kormányzati gömböc mindent felfal | Magyar Hang
Az olvasók többsége a „nagy magyar valóságot” bemutató riportokat várja, a NER ezt fojtaná meg.
Német, francia, amerikai kollégák esetében különösen izgalmas beszélgetéseket lehet ilyenkor folytatni a nyugati államok és nagy cégek valódi demokráciafelfogásáról, hogy mennyire is fontos nekik valójában a szólás- és sajtószabadság. Nem segélyekre várunk tőlük, hanem hogy tényleg piaci alapon gondolkodjanak, úgy, mint otthon, és vegyék le a kormánykritikus szerkesztőségeket hirdetési feketelistájukról.
Jelen állás szerint úgy fest, a képmutató nyugati érdekeltségek többsége választott a demokrácia védelme, valamint egy zsák adókedvezmény, az országból szabadon kitalicskázható pénzek között. Szégyelljék ezért magukat.
Nem titok, a mi tízezer körüli példányszámban fogyó hetilapunk esetében az összbevétel 2-3 százaléka származik reklámokból. Minden más támogatás az olvasóktól jön, ők a mi igazi főnökeink.
De köszönjük szépen, megvagyunk, szerényen, és nem győzünk eleget hálálkodni azoknak, akik hétről hétre elmennek értünk az újságoshoz, vagy előfizetnek ránk, és ezzel a víz felett tartanak még egy kis szigetet.
Támogassa munkánkat! Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! | Magyar Hang
Év eleji kampányunkban három konkrét cél elérése érdekében kérjük segítségüket.
Akárhogy is, arra a kérdésre, van-e sajtószabadság, vagy sincs, nem lehet egyszavas választ adni. Ahogy arra sem, milyen mélyre süllyedtünk mostanra az autokráciában – vagy nevezzük bárminek azt a konszolidált demokrácián túli Magyarországot, ahol élünk.
2018 kora tavaszán, az utolsó Magyar Nemzet Szalonon, egy állóhajón Lányi András azt mondta, ha diktatúra lenne, akkor mi most nem lehetnénk itt. Ha viszont demokrácia, ők nem ülhetnének ott, és a Vár felé mutatott. Azóta romlott a helyzet, egyre többen mondják, hogy ez a rendszer a mostani felállás szerint már nem is leváltható. Sőt, ahogy egyes elemzők fogalmaznak, a kompetitív autokráciából immár hegemón berendezkedésbe csúsztunk át. Vagyis egyes ellenzéki pártok anyagi ellehetetlenítése, civil szervezetek elüldözése és – esetünkben – a sajtó működésének korlátozása már nem csak válságjel, kisiklás, hanem: a rendszer maga.
Ugyanezt a harcot vívja a hatalom azokkal a tekintélyes intézményekkel is, amelyek működése még úgy-ahogy egy szabad politikai berendezkedésre emlékeztetett. Harcolnak a még önállóan dönteni tudó bírák, a gondolkodni merészelő tudósok, tanárok, alkotók ellen. A huszadik század első felének polihisztora, Polányi Mihály nyomán értekezett Mike Károly néhány hete a Válasz Online-on arról, mik is úgymond a teendők kultúrharc idején. Fegyelmező hagyományról írt, vagyis arról, hogy a szellemi rend normális esetben a konzultációra, a versengésre, a meggyőzésre épül, vitáinkat a szabadság és a méltányosság eszméje hatja át. Vagyis hogy itt, Európában mégiscsak létezik egy olyan független intézményrendszer, és vannak olyan alapértékek, amelyeket nem írják felül az aktuális hatalmi viszonyok.
Kétévnyi propaganda százmilliárdért | Magyar Hang
Tavaly több mint 50 milliárdot, tavalyelőtt csaknem 50 milliárdot költött el erre a kormány.
Tudjuk, mi lett abból, amikor a huszadik században a politika ezt mégis megtette. Gyakran mondjuk azt is, hogy igazából ezzel együtt sem a túlterjeszkedő hatalom a fő ellenségünk, hanem az apátia. Előbbi egyszer mégiscsak el fog tűnni, meg fog bukni, merthogy meg fog. Ennél azonban súlyosabb kérdés, hogy milyen állapotban van, vagy milyen állapotba kerül akkorra a magyar társadalom. Az elit számos bűnös tette, az elképesztő rablás is semmi ahhoz képest, amit a hatalom az emberek lelkével és tudatával tett. 2015 után turbófokozatra kapcsolták a propagandát, és már tényleg ők folynak mindenhonnan.
A legkisebb falvakat is teleplakátolják, Budapesten kívül gyakorlatilag nincs független rádióadó, a megyei lapok megkaparintásával olyan felülethez jutottak, amivel senki sem tud versenyezni. A közmédiában az ellenzéknek 24 órából legfeljebb öt perc jut, ilyenkor adnak arcot az ellenségnek, régi taktika, majd közhírré teszik, hogy ők aztán mennyire kiegyensúlyozottak.
Gy-emberek | Magyar Hang
Náray-Szabó Gábor szavaival a gyávaság mellett a teljes érték- és irányvesztés a fő probléma. Professzortársai számára itt a lehetőség, hogy eldöntsék, a „gy” vagy a „b” ligában játszanak tovább.
Sürgősen fel kell vetnünk néhány fontos kérdést a saját helyzetünkkel, jövőnkkel kapcsolatban. A lövészárok ma már szerencsés esetben nem az ideológiai különbségek mentén választja el egymástól a kollégákat, nem az a fő kérdés, hogy ki konzervatív, ki liberális vagy szocialista, pláne, hogy ezek akár közös halmazt is képezhetnek. Minden ilyen alkalommal ki kell mondani, hogy
a valódi törésvonal ma az újságírók, vagyis ha úgy tetszik, a túléléséért küzdő szakma és a propagandisták között húzódik.
Utóbbiak egyik legfőbb küldetése pedig az előbbiek nyírása. Milyen tévéműsor az, és milyen emberek azok, akik más orgánumok megszűnésén, emberek utcára kerülésén kárörvendenek? Sose hajtson bennünket a bosszúvágy, de ezeknek a megmondóembereknek a gúnyos tekintetét és gyűlöletes szavait se feledjük el soha! Ha most itt, a teremben felvetnénk, vajon újságíróként ezen körülmények között is be kell-e tartanunk a szakma alapvető szabályait, különbséget kell-e tennünk hír és vélemény, meggyőzés és manipuláció között, törekednünk kell-e a pártpolitikától való függetlenségre, nyilván mindannyian azt mondanánk, hogy igen.
De mit tegyünk akkor, amikor akaratlanul is folyton a ring közepére sodornak minket, központilag irányított karaktergyilkossági kísérletek célpontjává tesznek minket? Felkészültünk mi erre? Kell erre reagálnunk? Ha igen, hol van az a határ, a vörös vonal, amelynek átlépése után vissza szabad lőni? Ez önmagában is kérdés: vissza szabad? A sajtónak nem dolga politikát csinálni, és immár arra sem számíthat, hogy a villamoson arról beszéljenek az emberek, hogy mit írt az újság. Vagy mi történt az újsággal. (Egy újabb szűnt meg tán?)
Miért Soros? | Magyar Hang
Az erősebb kutya bölcsessége évszázados törvény a Kárpát-medencében – ennyi és nem több Orbán Viktor ideológiája.
Néha úgy érezzük, senkit sem zavar, hogy az unióban elsőként Magyarországon már csak részben szabad minősítést kapott a sajtó. Nem mozdít meg tömegeket az ügyészség és az ÁSZ a rezsimet szolgáló ténykedése, nem beszélve az Elios-ügyről. Miért is mozdulnának az emberek, ha az oktatás, az egészségügy színvonala, a gyermekszegénység növekedése miatt sem teszik, a biztonság illúziójában csak legyintenek, és azt mondják, hagyja őket mindenki békén. Akkor mit akarunk mi, akik ellenőrizni szeretnénk a hatalmat, azt szeretnénk, ha mégis létezne társadalmi aktivitás, épülne-szépülne – és nem leépülne – a polgári Magyarország?
Mi, akik túlélő üzemmódra váltottunk, és a teljes bizonytalanságban éljük napjainkat, mégis azt mondjuk: nem tehetünk mást, mint dolgozunk tovább. Ha úgy tetszik, szolgálunk. Sőt, ha kell, harcolunk az igazunkért az utolsó töltényig. Amikor valahol Afrika közepén járva egy segélymunkástól kissé provokatívan megkérdeztem: „Mégis miért csinálod, hiszen úgysem győzhetsz, nem mentheted meg a világot”, ő teljes nyugalommal azt válaszolta, hogy „a világot nem is, de ezt az embert, ezt a közösséget, ezt a falut igen”.
Míg a rendszer szét nem esik, avagy mennyire polgári a kormány karaktere? | Magyar Hang
Nem gazdasági racionalitási, hanem politikai, hatalommegtartási motívumok mozgatják a döntéshozókat.
Nekünk is van közösségünk. Lehet, hogy csak néhány ezer, tízezer vagy százezer emberből áll, de közösség. Úgy nevezzük őket: az olvasó, tágabb értelemben pedig az a tömeg, amelyikben még mindig él a tenni akarás. Értük felelősek vagyunk, már csak miattuk is kötelességünk őrizni a lángot. Minden héten többször is fel kell kerekedünk, hogy eljussunk minél több, a hatalomnak, a helyi kiskirályoknak vagy egyszerűen csak a szegénységnek kitett emberhez, akiknek fontos és érdekes a története. Akiknek talán szerény eszközeinkkel segíteni tudunk. Továbbá minden csüggedésünk ellenére újra és újra fel kell tennünk a hatalom birtokosainak a fontos kérdéseket, érezzék, hogy még ott vagyunk a nyomukban – és figyelünk. Nekünk, újságíróknak pedig sokkal többet kellene beszélgetnünk, hogy az imént felvázolt problémákra keressük a legjobb megoldásokat. Jó volna minél több fórumot létrehozni, hátha közösen többre jutunk.
A fenti szöveg a Magyar Újságírók Szövetségének március 14-ei ünnepségén elhangzott beszéd szerkesztett változata
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/11. számában jelent meg, 2019. március 14-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/11. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
