Az embereknek nem kellene annyit töprengeniük azon,
mit kell cselekedniük,
sokkal inkább azt kellene meggondolniuk,
mik legyenek...”
(Eckhardt mester, 1260–1327)
„Széthulltam arra
az egy darabra, ami
mindig is voltam.”
(Tandori)
Érdekes kontraszt van a két nagy keresztyén ünnep készülődési szokásai között. Míg a karácsony előtti időszak és maga a karácsony is az ajándékozásról szól, azaz arról, hogyan lehet jónak lenni, addig a húsvét előtt, böjtben a lemondás, az önvizsgálat ideje van. Annak fel- és beismerése, hogy nem vagyok, nem vagyunk jók. Hogy milyen rossznak lenni. De akkor most mégis milyenek vagyunk? Böjtben rosszak, adventben jók? Vagy épp fordítva van? Vagy csak szeretnénk ezek is, azok is lenni? Vagy mégiscsak igaza van a manicheistáknak, dúl a harc az emberben (és az emberért) a jó és a rossz között?
Ahhoz, hogy pontosan értsük a szavakat és azt, amit a szokásaink (is) üzennek, érdemes egészen a teremtéstörténetig visszalapozni, ahol – erről tanúskodik a Genezis – a teremtmény emberről egészen pontos információkat szerezhetünk. A Biblia világosan fogalmaz: Isten tervében és a megvalósulásban még nyoma sincs a mi elképzelésünk szerinti ilyenségnek vagy olyanságnak. A teremtés szándéka nem az „ilyen legyen” meg „olyan legyen”, hanem legegyszerűbben az, hogy „legyen”.
Advent | Magyar Hang
Szabályok nincsenek. Miért is ne lehetne végigsétálni a karácsonyra várva egy kálvárián?
A létezés, persze, isteni pecséttel eleve jó („és látta Isten, hogy jó”), de a terv, ahogy én olvasom, a létezés. Semmiképpen sem a birtoklás: jelzőé, tárgyaké, egyebeké. „A sein előbb van, mint a haben”, hogy egy igazán ütős bonmot-t idézzek. (Erich Fromm itt idézett kötetére Bölcskei Gusztáv hívta fel a figyelmemet, köszönet érte.)
A fentiek utáni kutatásomat – nem meglepő – egy könyv indította el. Egy amerikai író, Nicole Krauss (egyébként, sajnos, meglehetősen gyenge) regényében az egyik jelenetben egy zsidó–arab béketárgyalásról olvasunk. A megbeszélésen az egyik részt vevő rabbi a béke megteremtésének lehetséges módjáról szólva azt fejtegeti, hogy az Úr a hetedik napon is teremtett valamit. Mégpedig, így szólnak a tanítások, a békét. A létezés örömét, a harmóniát. A nyugalmat, ami alatt nem azt érti, hogy két tevékenység között megpihensz egy kicsit, hanem amivel indul minden, amiben indul minden. Az Istentől jövő teljes nyugalmat, amelyben érezhető és tudható a Teremtő jelenléte.
Itt azonban megtorpantam. Nem emlékeztem erre a jelenetre, pedig komoly bibliaolvasónak tudom magam, és hát tanultam is: hatnapos a teremtés, a hetedik nap a nyugalom napja, aznap nem volt már teremtenivaló, pihent az Isten. Fellapozva Mózes első könyvét, ezt találjuk: „Így készült el az ég és a föld és azok minden serege. A hetedik napra elkészült Isten a maga alkotó munkájával, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után. Azután megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt, mert azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után.” (1Móz 2, 1–3)
Riasztottam az elérhető szaktekintélyeket, segítsenek értelmezni a passzust. Ezt úgy kell elképzelni, hogy rövid üzenet formájában megkeresi az ember azokat a számára tekintéllyel bírókat, akiktől segítséget remélhet és vár. Nagyon gyorsan jöttek a válaszok. Bölcskei prof., Marjovszky prof. és Röhrig Géza is ugyanazt mondta (megolvasva az eredeti szöveget), hogy igen, egyértelműen kijelenthető: történt teremtés a hetedik napon is. Bizonyos értelmezések szerint valóban a béke és a nyugalom teremtődött, mások szerint maga a Tóra és így tovább.
Érdemes utánaolvasni, könyvtárnyi irodalma van. Erich Fromma már idézett Birtokolni vagy lenni (eredetiben: Haben oder Sein, 1976) című esszékötetében ezt írja: „Sábbáton az ember úgy él, mintha semmit sem birtokolna, mintha semmi más célja nem lenne, csak lenni”, azaz a lényeges képességeit gyakorolni – imádkozni, tanulni, inni, enni, énekelni, szeretni. A sábbát a boldogság napja, mert az ember ezen a napon egészen önmaga. Ez az alapja annak, hogy a Talmud a sábbátot a messiási korszak előképének nevezi, a messiási kort pedig soha véget nem érő sábbátnak: olyan nap, melyen a tulajdon és a pénz éppoly tabutéma, mint a bánat és a szomorúság, olyan nap, amelyen legyőzetik az idő, és a létezés válik egyeduralkodóvá.”
Adventi világ | Magyar Hang
Az ünnep nem a fénytől lesz ünneppé, ahogy azok, akikkel együtt ünnepelünk sem az őket hangulatosan megvilágító mécsestől lesznek szépek, vagy fontosak.
Tehát a boldogság ez a nyugalom. A sein öröme, amely sein előbbre való a habennél. Az ember a Teremtő keze által formáltatva istenképűre és feladatokkal bíróra, elsősorban azt a feladatot kapta, hogy „legyen”. Legyen jól, legyen nyugodtan, legyen harmóniában. A létezés és annak tudata, szemlélése Istentől igazoltan: jó.
Aztán jött a kísértő, és a jó és rossz tudása fájának kívánatos volt a gyümölcse, a többit ismerjük. És a legnagyobb kínt is, hogy jó, most már tudjuk, mi a különbség, de innentől fogva hiába tudjuk, mégsem sikerül a jó. Elindulok jót tenni, és rossz lesz belőle, ahogy Pál apostol mondja: „arra, hogy akarjam a jót, van lehetőségem, de arra, hogy megtegyem, nincs. Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat” (Rm 7,17b–18).
A fentiek azzal biztatnak, hogy az ünnepi készülődésben nem elsősorban a jóra való törekvés, vagy a rossz megvallása a feladat, hanem ehhez a „levéshez” való visszatalálás. Ami segít levetkőzni a gőgöt, ugyanakkor a tétovaságot vagy épp a céltalanságot is újragondoltatja: emberként jó kimondani, hogy velem az volt a terv, hogy legyek. És ennek a létnek örüljek, köszönjem meg. És ami elromlott, mert elromlott, azt bízzam javítani az Istenre. (Szóval nincs igazuk a manicheistáknak, sem a romantikus jóságálmodozóknak, az ember, bizony, nem jó. De ezt tudni már remény a javulásra.) És tudjak arról, hogy javítandó. És hogy Krisztusban eljött javítani, sőt újjáteremteni. Ami – az újjáteremtés – megint csak azzal ajándékoz meg, hogy: vagyok. Az utolsó című versében így ír erről (is) Izsó Zita:
Azok, akik látták az arcát, tudják,
hogy az igazi otthon nem lesz ismerős.
Nem találod majd ott a játékot,
amit elvesztettél a mezőn hétévesen,
nem lesznek majd ott messzire kóborolt háziállataid,
és nem lesz ott a véletlenül szétszakított rajzod sem,
ami után olyan sokáig sírtál,
mégsem hiányzik majd semmi,
és nem is lesz semmi hiábavaló,
az idő sem múlik többet úgy észrevétlenül,
ahogy a bevásárlókosárban a zacskó liszt
néha folyni kezd,
és ő ott lesz,
a térdére ültet,
és mintha csak belealudtál volna egy filmbe,
elmeséli neked,
hogy ha nem halsz meg,
hogyan folytatódott volna az életed,
csak az lesz majd furcsa,
hogy egyre nehezebben tudod felidézni,
milyenek voltak a vonásaid,
félsz, hogy elfelejted az arcod,
mint egy rég nem látott rokonét,
de aztán körbenézel,
magadra ismersz a körülötted lévő dolgokban,
felismered a folyó fölé hajló fában a hátad görbületét,
a törzséről lefejtett kéregben hajad színét,
és nem keresed többé megszállottan magadat,
mert akkor már mindenhol ott leszel.
És soha többé nem talál beléd utat a félelem.
(Éjszakai földet érés, Scolar)
Hagyni kell a habent – szólhat erről a böjt. A böjt, azaz a visszatalálás ideje. Éppen ezért jó és alkalmas minden gyakorlat, amely felismerteti, hogy semmink sincs, ami örökké birtokolható volna, és azt is, hogy minden, amink van, nem a mi szerzésünk eredménye, hanem ajándék. A böjti lemondás nem az ember nagyszerűségét, felajánlásának, vállalásainak nagyságát mutatja, hanem azt, ha jól végezzük, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy semmi sem a miénk. Fromm könyvében egy egész fejezetet szentel Eckhardt mester tanításának, akinél jobban szerinte azóta sem fogalmazta meg senki a birtoklás és a létezés közt feszülő ellentéteket és ezek tétjét. Egy eckhardti példa: „Nézzétek, ezek a kereskedők, akik súlyos bűnöktől őrizkednek, szívesen lennének jó emberek, és jót is cselekszenek – vagyis böjtölnek, virrasztanak, imádkozást és mindazt, ami még ehhez hasonló – Isten tiszteletére. Mégis mindezt azért teszik, hogy nekik a mi Urunk adjon valamit, vagy hogy Isten nekik valamit megtegyen, ami nekik kedves lenne: ezek mind kereskedők. Mindez nagyon is szó szerint értendő, mert az egyiket cserébe akarják adni a másikért, és ilyen módon akarnak alkudozni a mi Urunkkal.” Nyilvánvalóan ez nem böjt.
A böjt inkább az az odaadás, amiről Győrffy Ákos nagy verse, a Havazás Amiens-ben szól. A tours-i Szent Márton történetét megidéző versben a beszélő a város felé haladva a nagy havazásban egy embert pillant meg az út szélén, összefagyva, védtelenül. Azonnal cselekszik, de jó cselekedete nem önnön jóságából táplálkozik, egyszerűen természetes mozdulatokkal (felidézve az irgalmas szamaritánus történetét) próbál segíteni: „köpenyemet ráterítettem, és dörzsölni kezdtem dermedt / testét a köpenyen át. Rám nézett, szólni akkor sem tudott, / láttam a szemében az arcomat, az arcomat és a hólepte / vidéket körülöttünk. Fiatal férfi volt, olyan sovány, hogy a / köpeny alatt szinte elveszett a teste. Magam elé ültettem / a lóra, úgy haladtunk át a városkapun”.
A történet folytatása is megrendítő, már a saját szállásán van, és álmodik. „Álmomban / megjelent az Úr, megismertem rajta a köpenyem, amelyet / ráborítottam arra az emberre, aki ott feküdt a hóban, nem / messze a városkaputól. Nem láttam tisztán az arcát, olyan / erős fényt árasztott, de tudtam, hogy Ő az. Beszélt hozzám. / A köpenyed nekem adtad, a köpenyedet rám terítetted.” A verset lezáró magyarázatba oldott vallomás ürességről, teljes birtoktalanságról beszél („olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem”, „mintha csak tekintet lennék, test nélkül, de mintha ez a tekintet sem az enyém lenne”, „mintha eltűntem volna magamból”). És imádsággal zár: „Nem az enyém volt, amit adtam, Uram. / Nem vagyok a magamé. / Az a koldus vagyok, senkié, a falakon kívül, kitaszítva, / mint te voltál közöttünk. Nem vagyok sehol, csak arcod / fényében.”
Böjtben olyasmikről mondunk le, legyen az étel, szórakozás, bármi más, ami amúgy sem örökösen a miénk. Miközben az is igaz, hogy amennyire ezeket képesek vagyunk birtokolni, úgy ők is birtokolhatnak minket – lásd a szenvedélybetegségeket, ahol gyakorlatilag az történik, hogy függővé válik az ember. Éppen ezért a kontraszt szépen feloldható: a böjti lemondás éppúgy, mint az adventi jó cselekedet egy szándékból táplálkozik, ha jól akarjuk csinálni, vissza kell találni az eszközök nélküli, a létezést (és itt most egyértelműen az örökkévalóságra, benne a Krisztusban megkapott üdvösségre gondolok) mint legnagyobb isteni ajándékot ünneplő élethez. A sok haben eltörpül, a sein növekszik. Jézus egyébként a böjti kinézettel kapcsolatban is megfogalmazott valami fontosat: „Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran (ne legyetek bús képűek/szomorúak), mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat…” (Mt 6,16)
Most már csak az a kérdés, ha a karácsony ilyen, a húsvét meg olyan, mi legyen a pünkösddel. Ha elérünk odáig, kigondolom majd, mindenesetre Eckhardt mesternek erről is van mondanivalója. Szépen egybecseng Jézus böjti szavaival: „Ha az Atya ránevet a Fiúra, és az visszanevet, a nevetés jókedvet kelt, és a jókedv örömet teremt, és az öröm szeretetet szül, és a szeretet hívja elő a Lelket, és ez teremti meg a Szentháromságot.”
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/11. számában jelent meg, 2019. március 14-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/11. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
