Van egy JM6 nevű hely Budapesten, nem meglepő módon a Jászai Mari tér 6.-ban, ami pékség, sütiző és kávézó, három az egyben. Nem napjainkban nyílt, minimum másfél éves, lehet, hogy több is. A feleségem fedezte fel, azt mondja, kiváló a kávé, azt eddig nem kóstoltam, viszont még jobb a kenyér – a kovászos! –, belőle már párszor bevásároltunk, mindig finom tényleg. És nem is akarják felszeletelni, amikor elhozza az ember. (A szeletelési problematikáról a közelmúltban írtam épp cikket, nem kezdem ismét feszegetni, a lényeg, hogy előre szeletelni és szeleteltetni oktondiság.)
De nem ez a téma most, hanem az a retrokulturális sokk, ami megcsapott a JM6 vonatkozásában szintén. Kiderült ugyanis, hogy diócskát is készítenek ott. Diócskával egyrészt majdhogynem évtizedek óta nem találkoztam, másrészt Magyarországon talán még soha nem is adtunk egymásnak randevút. Ha véletlenül mégis, akkor nem emlékszem rá.
A nyúl elszemtelenedett | Magyar Hang
A hazánkban megtermelt nyúl 98 százaléka exportra megy, csak 2 százalékot fogyasztunk el itthon. Hiába, ezeknek a magyaroknak továbbra is csak a csirkemell kell! Meg a disznó!
Érdeklődve rákerestem a világhálón, beírtam, hogy diócska, adott egy csomó találatot, úgyhogy nem kizárt, hogy mégis van bizonyos fokú ismertsége. Attól, hogy mi privátim nem futottunk össze még sehol, mások foglalkozhatnak vele tudtom nélkül. Bár mindenképpen érdekes, hogy a blogbejegyzés, amely első helyen ugrott elő, szovjet gyártmányú diócskaformázó izék igénybe vételével készült diócskákról rántotta le a leplet. Valamint az is, hogy más blogbejegyzések karácsonyi vagy lakodalmas sütikként idézték fel őt.
Mifelénk nem volt szükség a diócskázáshoz sem karácsonyra, sem lakodalmakra, megtették a dolgos hétköznapok közé ékelődő vasárnapok, azok is arra voltak valók, hogy rendszeresen kerüljön az asztalra ilyesfajtaság. És nem is egyfajta ilyesfajtaság, négy-öt félénél alább adni nem volt ildomos. Nem csoda, hogy több kedvencet is választottam, almás pitétől aranygaluskáig (szigorúan öntet nélkül!), Kossuth-kiflitől képviselőfánkig, medvetalptól diócskáig. Még sorolhatnám hosszan-hosszan, ilyen nyomorultul éltünk az ócska-ostoba birodalom eldugott szegletében. Nagy szerencse, hogy nem kaptunk szénhidrátmérgezést.
Kenni kell tovább | Magyar Hang
Kiderült, hogy a zsíron, a vajon, a margarinon és rajtunk (szelíd természetünknél fogva) kívül is rengeteg mindent lehet kenyérre kenni.
Egy szó, mint száz: a diócska volt az egyik abszolút favoritom. Minimum két okból volt diócska a neve neki. Egyrészt mert dió alakú fém sütőformában kellett megsütni, másrészt mert diós krémet kellett a két fele közé tenni. Néhány éve – ez a rész indokolja a fentebb használt majdhogynem kifejezés fentebbi használatát – egy ungvári kávézóban fedeztem fel belőle néhány darabot, azonnal meg is ettem mindet, mérhetetlen élvezettel. Csodás élmény volt.
Uborka a fedél alatt | Magyar Hang
Megtaláltam a tökéletest. A fantázianeve is az, hogy ropogós – hrusztjascsije, így írjuk magyarul –, és nem hazudik, valóban az.
Most meg hirtelen előpattant vele a semmiből – in medias res – a JM6 kávézó-pékség-sütiző. A formája kicsit más, inkább mandulára hasonlít, mint dióra – van, ahol mandulának mondják, aligha véletlenül –, de az íze stimmel. Bármennyit fel tudnék falni belőle, ha a pénztárcám nem siránkozna folyton. Meg ha ugyanúgy bírnám a szénhidrát, mint amikor még bohókás ifjú voltam. Így inkább beosztom. Amennyire telik tőlem lelkileg. Persze a legjobb az lenne, ha megtanulnám elkészíteni. Az almáspitével, a Kossuth-kiflivel, a képviselőfánkkal, a medvetalppal, az aranygaluskával egyetemben. Utóbbit szigorúan öntet nélkül.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/9. számában jelent meg, 2019. március 1-jén.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/9. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
