Szokatlanul határozottan fogalmazott Cornstein amerikai nagykövet a NATO-hoz történő csatlakozásunk 20. évfordulóján a parlament egykori felsőházában tartott ünnepi megemlékezésen: „Valamennyi NATO ország agresszív, Oroszországból érkező kiberbiztonsági fenyegetésekkel és dezinformációs kampányokkal szembesül, amelyek azt szolgálják, hogy destabilizáljanak és meggyengítsenek bennünket, és szétverjék demokratikus folyamatainkat. […] Ellen kell állnunk a Kreml cinikus próbálkozásainak, amelyekkel széthúzást szít szövetségünkben, történjenek azok akár dezinformációs kampányok révén, akár úgy, hogy nyugati intézmények utánzásával vásárol befolyást a régióban.” Idézte Pompeo külügyminiszter múlt havi látogatása során elhangzott szavait: „A közép-európaiaknak ne legyenek illúzióik Putyin szándékairól. Egy tekintélyelvű Oroszországnak nem érdeke a kisebb országok szabadsága és szuverenitása.” És az Egyesült Államok magyarországi képviselőjének a nagy kínai–magyar barátkozáshoz is volt egy szava: „Csakúgy, mint Oroszország, Kína is olyan autoriter hatalom, amely nem osztozik a NATO-ban megtestesülő szabadság-aspirációkban, és a jogállam aláaknázására és politikai hatalom megszerzésére fogja használni gazdasági hatalmát.”
Mint a NATO-csatlakozásunkért keményen dolgozó korábbi külügyminiszter és a Magyar Atlanti Tanács egykori elnöke messzemenően jogosnak tartom ezt a baráti figyelmeztetést.
Oroszország előszobájában is tárolni fog hadfelszereléseket Amerika | Magyar Hang
Az utóbbi évek legnagyobb NATO-s beruházása az oroszokkal szemben nyújthat biztosítékot a szövetség tagországai számára.
Ugyanazon a napon, március 12-én Washingtonban meghívottként részt vettem a rangos Johns Hopkins Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének (SAIS) a NATO-bővítés körülményeit vizsgáló konferenciáján. Az 1990-es évek amerikai kormányzatának képviselőivel és korábbi európai miniszterek mellett fiatal kutatókkal együtt fölidéztük, milyen nehéz volt meggyőzni az amerikai kormányt, a Kongresszust és a közvéleményt az egykori Varsói Szerződés tagállamainak az Észak-atlanti Szövetségbe történő felvételének indokoltságáról. Az ellenzők fő érve Oroszország várható ellenérzése volt, a félelem, hogy az egykori csatlósországok NATO-felvétele véget vethet a Nyugattal együttműködő orosz demokratikus kísérletnek. Az optimális megoldást akkoriban Jelcin elnöknek a mostani konferencián részt vevő külügyminisztere, Andrej Kozirjev képviselte, nevezetesen, hogy Oroszország maga is csatlakozzon a NATO-hoz. Jelcin számára is rokonszenves volt a békét és biztonságot garantáló szövetséghez tartozni, de parlamentje és a katonai vezetés többsége továbbra is ellenséget látott Amerikában és szövetségeseiben.
Az elhúzódó véres balkáni válság, a posztszovjet térség politikai és gazdasági bizonytalansága, valamint a nemzeti kisebbségekkel szembeni türelmetlenségből eredő, fenyegető etnikai konfliktusok sürgetővé tették az Európa közepén tátongó biztonsági űr betöltését, de be kellett látni, hogy a nagy tét, Oroszországnak a Nyugattal szorosan együttműködő demokráciává válása indokolja a NATO-tagsági törekvések fékezését. Ahogy azonban egyre több jel mutatott az oroszországi visszarendeződés irányába, tartani kellett attól, hogy a dumában többségre jutott „vörösbarna” erők megbuktatják a „nyugatbarát” Jelcint, a türelmet a sürgetés váltotta föl. Főként lengyel és magyar részről erőteljes meggyőzési kampány bontakozott ki.
Úton a közös haderő felé az Európai Unió | Magyar Hang
Egyre több ország ismeri fel a védelmi szuverenitás erősítésének fontosságát.
Antall József ceterum censeója az volt, hogy a Nyugat gondolkozzon távlatosan, a külpolitikában is tartsa szem előtt a prevenció elvét, ne engedje, hogy „jóléti függöny” váltsa fel az egykori vasfüggönyt, s ne hagyja, hogy az átalakulás terheibe belefáradt egykori kommunista országok népei magából a demokráciából és a piacgazdaságból ábránduljanak ki. Előrelátásról tanúskodott 1993. október 19-én Clinton elnöknek küldött levelében a figyelmeztetés az iszlám (elsősorban síita) fundamentalizmus és a föléledő orosz birodalmi törekvések veszélyére.
A három visegrádi ország (Meciar kormányfősége alatt Szlovákia Oroszországra tett) a rendszerváltozás visszafordíthatatlansága és a Nyugathoz tartozás garanciáját várta a NATO-ba történő felvételtől. A bővítési folyamatról készülő kötet számára írt tanulmányomban bemutatom, milyen érvekkel győzte meg Antall, Havel és Walesa, valamint külügyminisztereik 1993 végére Clinton elnököt a bővítés szükségességéről és előnyeiről. Az Egyesült Államok és a visegrádiak 1994. januári csúcsértekezletén el is hangzott az amerikai elnök ígérete: nem az a kérdés, lesz-e NATO-bővítés, hanem az, hogy mikor és hogyan. Ez az ígéret az akkor már a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben nyugvó Antall miniszterelnök legfőbb külpolitikai céljának, a történelmi balsors és az elődök által elkövetett ballépéseknek a jóvátételét, a magyar állam hajójának biztos révbe juttatását jelentette.
George H. W. Bush, Antall József és a magyarok barátja | Magyar Hang
Nem hiszem, hogy valaha is lesz magyar kormányfő, akinek olyan levelet fog írni a világ legerősebb hatalmának a vezetője, mint Antallnak.
Az ekkor megszülető békepartnerséget (Partnership for Peace, PfP) itthoni sajtóértekezletemen nem a teljes jogú tagság helyettesítőjének, hanem annak előkészítőjének neveztem. Számos hazai és közép-európai politikustársammal együtt tudtam, hogy még nehéz és hosszú út, határozott politikai lépések megtétele áll előttünk, hogy megszülessen a meghívás az 1949. április 4-én (!) aláírt Washingtoni Szerződéshez történő csatlakozásról, és hogy azt 16 tagállam, közte az Egyesült Államok szenátusa jóváhagyja.
Életem legszebb pillanata volt, amikor 1999. március 12-én Truman egykori elnök városában, a missouri Independence-ben a Magyar Köztársaság nagyköveteként tanúja voltam Cseh-, Lengyel- és Magyarország NATO-taggá válásának. Eszembe jutott, hogy a hidegháború évtizedeiben a magyar sorkatonákat arra képezték ki, hogy adott moszkvai parancsra páncélosokkal és gyalogsággal támadják meg a semleges Ausztriát, és azon áttörve harcoljanak régi barátaink, az olaszok ellen – egy nukleáris háborúban. Az ország népe előtt eltitkolva, de a legfelső vezetők tudtával, hazánkban szovjet nukleáris rakéták voltak, kiépített kilövőállásokkal. Tehát háború esetén nukleáris célpont voltunk, biztosan jó néhány hidrogénbombát kaptunk volna. Ettől a katasztrófától kizárólag a NATO elrettentő ereje mentett bennünket meg.
A magyar rosszkedv és néhány ellenszere | Magyar Hang
Minden vezetőnek tudnia kellene, hogy a közérdek elsőbbséget élvez a párt- és az egyéni érdek fölött. Ebben hittünk, ezt reméltük és akartuk a rendszerváltozáskor.
A NATO 50. születésnapját, 1999. április 4-ét Orbán Viktor miniszterelnök Washingtonban ünnepelte kollégáival és a magyar tagság előmozdítóival. Joggal írta a tagságunkat bemutató, reprezentatív kiadvány előszavában: „Mit vár Magyarország a NATO-tagságtól? Elsősorban azt, hogy ezzel hosszú távra garantálja a hazai fejlődés alapvető nemzetközi feltételét: a békét, az új évezred biztonsági kihívásaira való megfelelő felkészülést. Védelmet várunk tehát valamennyi ismert, s ma talán még nem is ismert biztonsági fenyegetéssel szemben.”
Húsz év elteltével indokolt átgondolni, mit jelent hazánk számára a NATO-hoz tartozni.
Jó ötszáz éven át tartó katonai és politikai gyöngeségünk, kiszolgáltatott helyzetünk következményeinek a fölszámolását tette lehetővé. Többé nem fenyegethet bennünket egyetlen hatalom vagy ellenséges szövetség, új kisantant sem. Nem erőltethetnek reánk káros politikai-gazdasági rendszereket. A közép-európai népek Kossuth, Teleki László, Jászi, Bibó és 1956 által megálmodott szoros együttműködését megvalósítja. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez tartozás volt a legjobb ajánlólevél az Európai Unióba történő, öt évvel későbbi felvételhez.
E kettős tagság teszi lehetővé elmaradottságunk és szegénységünk felszámolását, mert a gazdasági fellendüléshez elengedhetetlen a béke és a biztonság.
Visegrádi barátaink, a többi közép-európai, a balti és a balkáni nemzetek után már Ukrajna és Grúzia töri magát a NATO-tagságért, mert közös a tapasztalat, hogy a Kelet és a Nyugat közötti hagyományos választóvonal közelében a függetlenséget egyedül nem, csak másokkal szövetkezve lehet biztosítani.
Orosz befolyás helyett erős Ukrajnát! | Magyar Hang
Magyarországnak nem csak az kell legyen a célja, hogy biztosítsa az ott élő magyar kisebbségek jogait, hanem ennél is fontosabb feladata, hogy hazánkkal közös szövetségi rendszerben tudja.
A NATO bővülése nem kizárólag Magyarország és a többi új tag számára előnyös, hanem az egész világ számára. Még Oroszországnak is előnyére válik, hiszen nyugati határai mentén garantálja a békét és előmozdítja a jólétet, ezzel lehetővé teszi, hogy figyelmét belső gondjaira és a valóban létező külső veszélyekre koncentrálja. Elsősorban az orosz nép tragédiája, hogy Jelcin utóda nem így gondolkodik.
A NATO létrejötte védte meg Nyugat-Európát a fenyegető szovjet agressziótól és mentette meg a világot egy atomfegyverekkel vívott III. világháborútól.
Azzal, hogy 1952-ben Görög-és Törökország, 1955-ben pedig a Német Szövetségi Köztársaság a tagja lett, történelmi ellenségek szövetségévé vált. Az 1999 utáni keleti bővítések is olyan államok csatlakozását jelentették, amelyek között a múltban komoly ellentétek voltak.
Ezért a szövetség – véleményem szerint – rászolgált a Nobel-békedíjra.
A szerző volt külügyminiszter
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/13. számában jelent meg, 2019. március 29-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/13. számban? Itt megnézheti!
