Mandiner címmel indulhat újabb kormányzati hetilap, amely az egykori Heti Válasz olvasótáborát próbálná meghódítani – adta hírül a 24.hu. Azonnal az a tréfa ugrott eszembe, hogy nem értem a koncepciót, hiszen ezt a közönséget a nagy sikerű Figyelő egyszer már elhódította. Iparági pletykák szerint ugyanis nekünk a Heti Válasszal leginkább azért kellett csődbe mennünk – olyan súlyos szakmai indokok mellett, mint például a sokszoros személyes sértettség –, mert a Figyelőt akkoriban birtokló Schmidt Mária és tanácsadói köre a Heti Válasz olvasótáborának meghódításában látta a kormánypárti hetilap sikerének útját. Mert a sok marhája – szám szerint tízezer vásárló, úgy is mint hasznos hülyék – a G-nap után sem vette észre, hogy neki már rég Figyelőt kéne olvasnia.
És én tényleg nem akarok beleszólni abba, melyik oligarcha mire szórja a közpénzünket, hisz hogy jövök én ehhez, ugyebár, viszontellenben van egy olyan halvány érzésem, hogy a Heti Válasz egykori olvasótábora már el van hódítva, vagy vissza – ebben mostanság bizonytalan vagyok, amikor csak úgy jönnek-mennek az el-, meg- és visszahódított lapok, rádiók, tévék és webszájtok, szóval a jobboldalon tátongani vélt piaci rés szerintem le be lett töltve, mert (az online és digitális olvasók egy pillanatra ne figyeljenek ide) itt van ez az épp kézben tartott lap a maga sok-sok riportjával és „ortodox” értékrendjével, lásd még polgári Magyarország, nem beszélve a Válaszonline-ról, de virágozzék ahány virág, őszinte érdeklődéssel fogom végignézni a múlt századi média újraélesztésének legeslegújabb, rémesen izgalmasnak tűnő kormányzati kísérletét.
Lécci-lécci, csak a Fidesz! | Magyar Hang
A csend, rend, fegyelem idilli állapota csak addig kellemes, amíg az ember nem ütközik a Párttal (NER-rel). És itt jövünk, pardon, jönnénk mi, újságírók.
Micsoda, hogy mi is hetilap vagyunk? Igen, ezzel nehéz vitatkozni,
a Magyar Hang azonban a két marokkal szorongatott, beszűkülő nyilvánosság új médiája,
egy nyakatekert világ szülötte, ahol a kormányt nem támogató print számít forradalmi tettnek, és az az újszerű és korszerű gondolat, hogy legalább legyen mit olvasni. És most, hogy ezt leírtam és visszanéztem, felröhögtem. Magyarország, így szeretlek!
No, de egy apróságot mégis megemlítenék, ha már abban a hibrid szituációban vagyok, hogy addig kavargott körülöttem a Fidesz és mindenféle leágazása, míg csak a támogató, a kézi vezérelt, az érted aggódó, a rád mérges és az ellenzéki jobbos pozíciókat is volt szerencsém kipipálni:
a központi irányvonalra egyenirányított média soha nem lesz annyira izgi, mint szabadabb társa.
Hiába vannak a kormánypárti oldalon is jó újságírók, gúzsba kötve kell táncolniuk, ha mindig csak egy irányba szurkálhatnak, és nem vagyok hülye, pontosan értem az egységes üzenetek egyszerre dübbenésének stratégiáját, van benne erő, persze, de nekem olvasóként miért kellene az ilyen vagy olyan című kiadványt választanom, ha pont ugyanazt közli, sokszor ugyanúgy, ráadásul ugyanakkor, mint akármelyik bármelyik másik?
Senki sem propagandista | Magyar Hang
„Őszinte leszek, ez nem a mi dolgunk, az ilyesmi odafönt, a legmagasabb szinteken dől el, ott pontosan tudják, mi mennyit ér, a következményekkel is számolnak.”
Nemrég cseteltem az egyik fideszes kollégával – hiszek benne, hogy nem szabad az összes hidat felégetni, bár egyre nehezebb meló ez –, írtam neki, hogy jó volt a cikke, noha a nagy részével semmilyen szinten sem értek egyet, viszont klasszul volt felépítve és megírva, amire azt felelte, hogy neki is bejött az én aktuális publikációm, mire én, hogy nosza, írd meg, mire ő, hogy há-há-há, mire én, hogy na, látod, ez a különbség a kormánypárti meg a mi médiafelfogásunk között, hiszen én bármikor közzétehetném az őt dicsérő eszmefuttatásomat.
Csak nem akarok neki rosszat. (Kajánul vigyorgó szmájli…)
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/13. számában jelent meg, 2019. március 29-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/13. számban? Itt megnézheti!
