Nem a nyugdíj kicsi, a pofánk nagy

Merészet húzott a minap egy konferencián a Pénzügyminisztérium helyettes államtitkára, Balogh László. Konkrétumokról beszélt, számokat emlegetett, ráadásul a valóságból hozta őket, nem pedig a kormányzati tájékoztatás álomvilág plakátigazságait kérődzte vissza. Azt mondta ugyanis, hogy 2060-ig tud csak megfelelő nyugdíjat fizetni az állam a magyaroknak, mert hát a nyugdíjba vonulók, azok mostanság „egyre fiatalosabbak, más igényeik vannak, mint korábban. Szeretnének utazni, minőségi szolgáltatásokat igénybe venni”, és Balogh szerint „mindez többe kerülhet, mint amire az állami nyugdíjból futja majd”. Aztán az államtitkár panaszkodott is egy sort: szerinte „gondot jelent, hogy kevés háztartásban készítenek rendszeresen költségvetést, jelenleg csak a családok negyede tervezi meg a kiadásait”.

A legszörnyűbb, hogy az államtitkárnak alapvetően igaza van. Csak bizony nem feltétlenül azért lesz kevés majd a nyugdíj, mert az idősek annyira szeretnek dőzsölni – egyébként nyugodtan vessük össze a mondatot a Marosán Györgynek tulajdonított, híres zsemlés szólással. Hanem mert a nyugdíjrendszerünk valóban bajban van.

És ennek a példátlan felhatalmazással bíró, egymás után háromszor is kétharmados többséget szerző, érdemi ellenfél nélkül maradt kormánynak még valahogy nem volt érkezése rendet vágni ezen a területen.

Pedig minden olyan szépen indult: még csak beszéltünk az alkotmányozó többségről, még Varga Mihály is csak papíron volt újra pénzügyminiszter, amikor bedobta azt a szókapcsolatot, amelynek kapcsán a Fidesz környékén a rossz baj tört rá a politikai tanácsadókra és kommunikációs gurukra. Ez a szókapcsolat a svéd modell volt. Egy lapinterjúban beszélt róla Varga akkortájt, hogy Svédországhoz hasonlóan egyéni számlákon vezetnék az adóbefizetők járulékait, akik havonta értesülnének róla, hogy mennyit is hoz majd a postás, ha abbahagyják a munkát. Aztán – ki tudja, miért – a svéd modell ötlete úgy tűnt el a közéletünkből és a Fidesz vidékéről, mint az ingatlanadó ötletét nagyjából ugyanekkor bedobó Mádi László.

Befurakodna az állam a nyugdíjpénzek piacára - Jöhet a „nyugdíjaskötvény"? | Magyar Hang

Viszont amikor a magánnyugdíjpénztárakat Orbán Viktor szavai szerint sem valami szépségdíjas módon államosították, akkor tettek egy ígértet: az így (khm…) szerzett összeg majd egyéni nyugdíjszámlán jelenik meg. Hát ebből nem lett semmi, és ugyanez történt a „megszerzett” 2700 milliárd forintnyi befizetéssel is, az is elpárolgott az (azóta is csak növekvő) államadósságban.

Ilyen előzmények után aligha lenne csoda, ha nem lenne túl népszerű a Balogh által is dicsért nyugdíjcélú államkötvény. Merthogy az államtitkár szerint jó lenne, ha nőne „a lakosság pénzügyi előrelátása”, csak épp annak a kabinetnek a tagja ő, amelyik szeret például napok alatt lakástakarék-pénztárakat eltüntetni. Így kerekedhet is a szemünk azon, hogy kevés háztartásban készítik el előre a költségvetést – ebben az országban pontosan ugyanolyan hiábavaló megdöbbenni ezen, mint előre tervezni a pénzügyeinket.

Persze közrejátszik ebben a tervezetlenségben az is, hogy a kormány simán, arccal, névvel vállalja, hogy mesterségesen tartja alacsonyan a béreket, merthogy az jót tesz a versenyképességünknek.

Így aztán sokan élnek napról napra ebben az országban: na, jellemzően ők sem szokták kockás füzetben vezetni, hogy mit nem vesznek majd a hónap végén. Viszont a napról napra élők is fizetik a hihetetlenül magas, 27 százalékos forgalmi adót, amikor nagy nehezen vásárolnak valamit.

Jelentősen nőtt az elmúlt hét évben az elszegényedő nyugdíjasok száma | Magyar Hang

Aztán az sem tesz feltétlen jót a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerünknek, hogy hiányzik belőle pár százezer külföldre szakadt magyar munkavállaló befizetése, és akkor is lesz nagy csodálkozás, amikor a kasszához fárad majd az a generáció, amelyiknek egyik fele kénytelen volt minimálbérre bejelenteni magát, és katázni (mondván, meg is kell élni valamiből), a másik fele pedig közmunkásként és/vagy napszámon töltötte aktív éveit.

Ezekre sincs semmi válasza a pillanat uralásában elfoglalt kormánynak, hiszen a nyugdíj ügyében is ugyanazt a tessék-lássék hozzáállású kentaur thatcherizmust – adóztatnak, mint egy szocialista, a szolgáltatásokat viszont visszanyesik, mint egy neoliberális – valósítja meg, ahogy azokon a kulcsterületeken is, amelyekhez 2010 óta nem mert hozzányúlni.

A tömegközlekedés, az oktatás, az egészségügy, a mezőgazdaság és a cigányintegráció mind olyan terület, ahova ömlik az adófizetők pénze: először befelé, majd ugyanekkora lendülettel kifelé.

Nyugdíjdilemmák - Avagy propaganda helyett a száraz tények | Magyar Hang

Hogy 2060-ban mi lesz a magyar nyugdíjrendszerrel és a fent felsorolt területekkel, azt persze nem tudni. Nehezen képzelem el úgy a nyugdíjfolyósító intézetet, hogy egyszer csak becsukja az állam, mint Tarsoly Csaba a Quaestort. De egy biztos: az elmúlt esztendőkben sokkal messzebb kerültünk azoktól a boldog békeidőktől, amelyekre olyan nagyon vágyunk. És most hirtelen nem tudom, melyik a rosszabb: hogy ezeket az éveket mások lopták el előlünk, vagy az, hogy mi mindezt szép csendben végignéztük.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/17. számában jelent meg, 2019. április 26-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/17. számban? Itt megnézheti!