A gazdátlan bolygó

Ki látott már tüntetést a bolondokházában az őrület ellen? Az ápoltak inkább a szabadságot hiányolják, ha pedig a látogatók esetleg megszöktetni próbálnák őket, maguk is könnyen felvételt nyerhetnek a zárt osztályra. Az ápolószemélyzet jól tudja, hogy a tüntetés nem hatékony eszköz az őrülettel szemben – a szakmai protokollok nagyobb sikerrel kecsegtetnek. Párizsban és Londonban mégis sok ezer tehetetlen és dühös ember demonstrált a környezetpusztítás ellen. A tüntetők ezúttal már blokádot is képeztek – a szervezők nem titkolt célja a városok üzleti negyedeinek megbénítása volt. Nem a szokásos tét nélküli tüntikézés zajlott, hanem radikális és erőszakmentes ellenállás, amelyet az a tapasztalat szült, hogy a választók képviseletére felesküdött politikusok hiába hazudják, a bolygó és az emberek oldalán állnak, a valóságban a multinacionális részvénytársaságok eltérítik a rendszert, és az állampolgárokat szó szerint kivásárolják a szuverenitásukból.

A londoni cellák már az első nap megteltek, jelezve, hogy ezt az intézetet már az őrültek irányítják: minél racionálisabban cselekszik valaki, annál nagyobb eséllyel kap beutalót a gumiszobába. Vagy mégsem? Az elmegyógyintézetet vezető főorvosok nem tűnnek őrültnek – inkább kapzsinak, mohónak és lelkiismeretlennek, saját önző céljaikért azonban félreérthetetlen racionalitással dolgoznak. Amikor igazán keményen tombol majd az apokalipszis, ők biztonságos bunkereik mélyén tiszta levegőt szívnak, és kétszáz év is beletelik, mire felélik a készleteiket – aligha őrültek.

Inkább azok az őrültek, akik még mindig hinni próbálnak a meggyőző szavak erejében, akik inkább választanak egy szűkös cellát a komfortos otthonuk helyett, akik abban bíznak, hogy egy nap majd elég sokan lesznek, meg abban, hogy az emberiség már csak karnyújtásnyira van a tiszta és korlátlan energiától. Ez a fajta őrület helyezi bizalmát egy Greta nevű svéd kislányba, mert azok az őrültek, akik nem törnek-zúznak, mindenáron hinni akarják, hogy majd minden megoldódik magától – esetleg másoktól. Csakhogy jól tudjuk: világfolyamatok nem fordulnak vissza, csak mert azt sokan tehetetlenül óhajtják – a kis Greta nem menti meg a Földet, ahogy a gyermekek keresztes hadjárata sem szabadította fel Jeruzsálemet.

A londoni és párizsi demonstrációk kifulladnak. A profit logikája erősebb a tüntetők ideáinál, a tébolyult tömeg pedig otthon, a televíziók előtt megnyugtatja magát: hiába minden, ezeken a folyamatokon nem lehet változtatni. A képernyőt uraló politikai marketing olyan témákat emel fókuszba, amelyek felett az elit és a tömeg újra egymásra talál – csak kell egy bűnbak, akire rá lehet fogni a világ valamennyi igazságtalanságát. Az integrálhatatlan bevándorló, a nemzetközi zsidó, az öngondoskodásra képtelen nyomorgó, az egyenlőtlenséget konzerváló burzsoá, a ciszheteró fehér férfi, az agresszív, Soros-bérenc feminista – s az évezredes törzsi ösztönök elragadják a szembenézés és a kijózanodás esélyét.

Ha az emberiség pusztán a klímát védelmezi, az menthetetlenül elesik, a bolygólakóknak pedig nem lesz esélyük berendezkedni egy szakadék szélén imbolygó életre – a klímaváltozás ugyanis mindössze egy nagyobb válság tünete. A korlátlan növekedési pályára állított globális kapitalizmust kell átalakítani, mert az nem a piacon és nem teljesítményalapon termel gigantikus profitot, hanem azzal, hogy olyan ütemben szennyez mentálisan és fizikailag, hogy abban a bolygó tönkremegy, lakói pedig elhülyülnek.

A huszonnégy órás marketingagymosás, a fogyasztásra és állandó diszkomfortérzetre szocializálás a randirdrog, amellyel az intézményrendszer az emberiséget ebbe az egyre gyorsuló haláltáncba csalja. A globális kapzsiság és bélpoklosság, a növekedésre ítélt világgazdaság menthetetlenül elszabadult, s ahogy az lenni szokott, senki sem vállalja érte a felelősséget – minden százaléknyi haszonnak megvan a helye, de a megsebzett bolygónak nincs gazdája. Az a tény, hogy a cégeknek nem kell ugyanannyi hulladékot feldolgozniuk, amennyit megtermelnek, olyan mértékű felelőtlenség, amelyre az egyetlen magyarázat, hogy az elit romlottsága, gonoszsága és világhírű pénzügyi racionalitása mögött ugyanaz a jól ismert szuicid őrület tombol. Kétszáz évük lesz az oxigéndús bunkereik mélyén, hogy elgondolkodjanak: érdemes volt-e feláldozniuk a földi édenkertet plusz egyszázaléknyi profitért?

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/17. számában jelent meg, 2019. április 26-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/17. számban? Itt megnézheti!