Restaurálni a 2010 előtti világot?

Karácsony Gergely, a balliberális oldal főpolgármester-jelöltje „Fűre lépni szabad” – Nyolc pont Budapest jövőjéről címmel esszét írt főpolgármesteri terveiről, vízióiról. Dicséretes dolog, hogy előre lefekteti, mire kéri a budapestiek felhatalmazását. Ezt a polgári minimumot a regnáló főpolgármester egyelőre nem teljesítette, aki a Magyar Hang kérése ellenére még mindig nem adta írásba, mit szeretne tenni Budapesttel újbóli megválasztása esetén. Márpedig egyvalami biztos: az, hogy „folytatjuk” önmagában nem érdemelheti meg a budapesti polgárok szavazatát, különösen úgy, hogy az elmúlt években egyre több szakmai, anyagi és politikai kudarc éri a városvezetést (e-jegyrendszer, patkányinvázió, a BKK tervezett megszüntetése).

Az sem fog senkit meglepni, hogy mint az LMP egyik országgyűlési képviselője számos tétellel egyet fogok érteni azok közül, amelyeket Karácsony Gergely állít, hiszen dolgoztunk mi már közösen az LMP sikeréért. A kettőnk közötti különbség ilyen téren csupán annyi, hogy én talán több mindenben értek egyet a 2010-es Karácsony Gergellyel, mint a 2019-es Karácsony Gergely. Hiszen a 2010-es LMP-program világos prioritásokat jelölt meg, mint a zöld, a közlekedés, a lakhatás. Ebben az esszében azonban egyetlen prioritást találunk, mindenkinek megígérni mindent. Már csak az egy évvel ezelőtti kampányígéretek hiányoznak, mint az ingyen gyógyszer, a tizenharmadik havi nyugdíj és a soha nem látott mértékű reálbéremelés. De ezen túlmenően is jelentős problémáim akadtak Karácsony írásával.

Az első és legfundamentálisabb véleménykülönbség köztünk az, hogy Karácsony a fővárost az országhoz képest „nyugatibb”, „szabadabb” helynek láttatja, ahol a „változás kezdődik”. Azt sugallja – azzal, hogy az ellenzék relatívan jobban teljesített, mint az országos átlag –, Budapest már egy „európaibb”, vagyis jobb minőségű hely lenne, mint az ország többi része. Ez nem igaz. Azt a tényt leszámítva, hogy voltak más városok, ahol az ellenzék szintén jobban teljesített, nem tartom hasznosnak ezt a retorikát. Ez a 2010 előtti balliberális oldal konvergenciadiskurzusa, üres fejlett nyugatozás, öngyarmatosítás. Nem a „Lehet magyar a paradicsom a boltban” 2010-es Karácsony Gergely gondolatvilága. Az ambiciózus szeparatista törekvéseket előrevetítő „Budapest Köztársaság” pedig olyan butaság, amelyet még akkor is el kellene utasítani, ha erre lenne közjogi lehetőség. A főpolgármester ugyanis nem tud államformát kikiáltani.

Kétségtelen, hogy kell egy város kormányzásához alapvető ideológia, de az nem lehet az, hogy a főváros több vagy felsőbbrendűbb, mint bármi más, ahogy felelőtlenség mindennek közjogi dimenziót adni. A város kormányzását jelenthetik alapvető értékek – mint a véleménypluralitás –, a főváros támogathat valódi közszolgálati vagy független sajtót, a főváros kulturális élete szólhat arról, milyen sokszínű hely Budapest. De ez nem lesz sem köztársaság, sem alkotmány. Amit ez a két kampányszlogen elér, az az, hogy az emberben felmerül a gyanú, hogy a Karácsony Gergely által vezetett balliberális koalíció a 2010 előtti világot akarja restaurálni, amikor hitbizományként és kifizetőhelyként kezelték a várost. Nemcsak a választási siker miatt szükséges a teljes ellenzéki együttműködés (Jobbiktól a DK-ig), hanem azért is, mert az garancia, hogy a régi Mozgó Világ nem tér vissza többet.

A betarthatatlan ígéretek sajnos nem itt érnek véget. Karácsony azt ígéri, hogy megvédi a ligetet, amit a kormány einstandolt. Nem azt ígéri, hogy mindent elkövet, hogy megvédje a ligetet, hanem kijelenti, hogy megvédi. Épp, ahogy öt éve kijelentette, amikor a zuglói polgármesterségre pályázott. Ez az a háborús retorika, amelyben Orbán lubickol, és ezzel szemben kellene az ellenzéknek egy tényszerű, a valóságra reflektáló, a választókat nem droidnak, hanem értelmes emberi lénynek tekintő kommunikációt választani.

Az olcsó tömegközlekedéssel kapcsolatos ígéretek pedig felelőtlenek, az csak a neveltetésem miatt nem következik most, hogy sokunknak volt már jó híre Budapestnek. A bérletek és jegyek árainak csökkentése bár jól hangzik – még az az érv is megáll, hogy Nyugaton a jövedelem jóval kisebb részét fordítják az emberek utazásra –, egy ilyen döntés finanszírozhatatlanná tenné az amúgy is súlyosan forráshiányos tömegközlekedést. A Sétáló Budapest programja például ezért gondolkodik kisebb lépésekben, minőségfejlesztésben, és nem alanyi, hanem szociális alapon járó kedvezményekben. Olyan ígéreteket igyekszünk tenni, amelyeknek van politikai és költségvetési realitása, nem üt betömhetetlen lyukat a költségvetésen.

Végezetül azt szeretném leszögezni, hogy minden politikai vita, minden személyes érdeksérelem mellett közös siker, hogy sikerült a közbeszéd és a főpolgármesteri kampány fókuszába helyezni a tragikus mértékű légszennyezettséget, az autókra optimalizált közlekedés kritikáját és még számos ezzel szorosan összefüggő zöldügyet, mint a dugódíj vagy a parkosítás. Ha komolyan gondoljuk, igazán akarjuk a változást, megvan a közös alap, amelynek mentén újra lehetne tervezni Budapestet. Létezik az a törzsi logikán túli minimum, amelyet képes lehet megszervezni a teljes ellenzék. Ez a zöld gondolat. Ehhez kellene gravitálni az olcsó populizmus és a bűnbakképzés helyett.

A szerző az LMP országgyűlési képviselője

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.