Korszakos, mégis koron kívüli – Búcsú Lukács Jánostól

A személyesség fontos fogalom volt számára. Legyen szó emberi kapcsolatokról vagy a múlthoz való viszonyról. Úgyhogy most én is elég személyes leszek.

Hétfőn elhunyt John Lukacs, vagy ahogy magyar barátainak megmaradt: Lukács János. Korszakos, mégis koron kívüli történész, aki a magyar nyelv ízeit örökre magába szívva lett az angol stilisztika elismert nagysága. Szellemes társalgó, decens hedonista, monomániás, mégis végtelenül nyitott gondolkodó. Patrióta, a magyar és az angolszász kultúra kettős állampolgára, aki nem a hazá(k)hoz ragaszkodott mindenekfelett, hanem egy nagy, általa számos írásban eltemetett polgári kor civilizációs normáihoz. És népszerű szerző a szélesebb, laikus olvasóközönség körében, ami egyébként – sajnálatos módon – mindmáig gyanúra ad okot a szűk szakmai berkek paravánja mögül nem szívesen kimerészkedő szaktársak szemében.

Első találkozásunk egy könyvbemutató után történt. Neszét vette, hogy róla, pontosabban a történetírásról vallott nézeteiről, filozófiájáról írtam a szakdolgozatomat. Ezt valószínűleg jóleső meglepetéssel vette tudomásul, hiszen többször előkerül visszaemlékezéseiben, mennyire bántotta, hogy egyik általa legfontosabbnak ítélt műve, A történelmi tudat avagy a múlt emlékezete címet viselő elméleti munkája viszonylag visszhangtalan maradt. Még jobban meglepődtek egyébként választásomon a történelem szak oktatói (konzulensem, Botos Máté kivételével), hiszen akkoriban az volt a szokás, hogy a fiúk ’56-os vagy II. világháborús témát dolgoznak fel, a lányok többsége meg olyan és ehhez hasonló címeken adnak be dolgozatokat, mint „A csipkeverés évszázadai” vagy a „Csokizószalonok szerepe a művelődéstörténetben”.

Amikor az azóta megszűnt Helikon Könyvesboltban mellém ült, nehéz volt eldönteni, ki van inkább zavarban. Rá jellemző módon egyszerre volt kedves, szerény, ugyanakkor mégiscsak azt sugallta, tisztában van személyisége és munkássága kivételes voltával. Azt tudakolta tőlem, nem érzek-e csalódást, mert vele már megesett, hogy egy általa kedvelt szellemi példakép a személyes találkozás során kiábrándította. Ezt szerencsére sosem kellett átélnem vele kapcsolatban.

Rendkívül figyelmes ember volt. Éveken át leveleztünk. Mindig ugyanolyan sárga borítékok érkeztek tőle. Röviden, tömören fogalmazott – csak írógépet volt hajlandó használni, itt-ott tollal javított a szövegen –, és mindig reflektált arra, amit én a terjengősebb küldeményeimben összehordtam. Amikor egyszer megjegyeztem, mennyire szeretném elolvasni az egyik könyvét, ami magyarul nem jelent meg, akkor a saját példányát küldte el, azt, amelyiket még a kiadójától kapott vissza végső korrekcióra a nyomdába adás előtt.

Meglepett fizikai mozgékonysága, de ugyanúgy lenyűgöző volt szellemi frissessége is. Egyszer elárulta: azért örül, hogy sokáig élt, mert legjobb alkotói korszaka az ötvenedik és a hetvenedik életéve közötti időre esett. Saját életét is egy kíváncsi történész szemével figyelte, miközben nem félt kivenni a részét annak örömeiből – két önéletrajzi kötete (Egy eredendő bűnös vallomásai és az Isten velem) többek között ezért is páratlan olvasmányélmény.

Azt hiszem, személyében csalhatatlanul megmutatkozott az a tudományosan nehezen igazolható tétel, hogy igazán jó történész csak az lehet, aki szereti az életet. Nem volt savanyú múltbúvár, és a történészek többségével ellentétben sohasem akarta elhitetni, hogy valamiféle mindentudó szellemi magasles kényelméből néz vissza a múlt sűrű eseményhordalékára. Nem tagadta szépírói hajlamait, sőt örömmel hívta fel a figyelmet a szavak megválasztásának fontosságára. Ennek is köszönhető – meg persze annak, hogy olyan mesterei voltak, mint Krúdy vagy Huizinga, hogy egy írót és egy történészt említsek –, hogy könyveiben azt a ritka historikus erényt csillogtatta meg, amivel egy kor hangulata, érzékenységeinek lenyomata nemcsak rekonstruálhatóvá, hanem szinte közvetlenül átélhetővé, már-már érzékszervekre ható módon megtapasztalhatóvá válik. Írhatnak például adatokban gazdagabb vagy mélyrehatóbb könyvet a magyar fővárosról, de érzékibbet és léleksimogatóbbat, mint a Budapest, 1900 aligha.

Utoljára a kétezer-tízes évek elején beszéltünk telefonon. Szóba hozta, hogy úgy hallotta, a Magyar Nemzetnél dolgozom. Nem lehetett nem kiérezni némi gúnyt a szavaiból. Ami nyilván nem az újságnak szólt, hanem annak az irányvonalnak, amit a patinás lap akkor követett. Az első Orbán-kormány még Corvin-láncra érdemesítette, de mire ominózus beszélgetésünk lezajlott, már nem rejtette véka alá meglehetősen kritikus véleményét az újra hatalomra került miniszterelnökről. Nem emiatt lazult meg a kapcsolat köztünk, nehéz is lenne már felfejteni az okát. Így alakult. De az, hogy megismerhettem előbb a műveit, majd őt magát, és legfőképp, hogy a történelemre, a nyelvre, a magyarságra, a kultúrához való viszonyra mindig kicsit az ő szemével is fogok tudni tekinteni, hatalmas adomány az élettől. Hiányozni fogsz, Lukács János.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/19. számában jelent meg, 2019. május 10-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/19. számban? Itt megnézheti!