Egy sütikét a kutyuskának

Önéletrajzi elemekben bővelkedve mesélem: azon veszem észre magamat mostanában, hogy hákliskodok. Egy ideje nem zavarnak annyira az emberek, mint régebben – mást ne mondjak, közlekedési szituációkban olyan türelmes vagyok, hogy a fal adja a másikat, rá nem dudálnék senkire, bármennyire járna neki, és a bajszom alatt is csak a legagresszívebb és -pofátlanabb állatok miatt mormogok –, viszont bosszantanak az apró részletek az élet különböző területein.

Lehet, hogy a jégkorong miatt van. Ott mindig minden tréner és játékos arról beszél, hogy az a legfontosabb, hogy az apró részletek a helyükön legyenek, anélkül nem lesz siker és győzelem. Először talán Majoross Gergelytől, a MAC Újbuda vezetőedzőjétől hallottam ezt, néhány éve, majd alaposan elterjedt.

Alighanem Pat Cortina szövetségi kapitány is nagy tudósa az apró részleteknek, lévén, hogy a mester a magyar férfiak 2008-as elitbe vezérlése után – azt a történelmi eseményt szokás a szubkultúrában szapporói csodaként emlegetni – tizenegy esztendővel megcselekedte pontosan ugyanazt a női válogatottal is. A magyar hokis lányok sem jártak még soha ott fent, legalábbis eddig, mert jövőre fognak. Az apró részleteknek hála megnyerték a divízió 1/A csoportos világbajnokságot Káposztásmegyeren, sorra elkalapálva a fő riválisokat, a norvégokat, a dánokat, az osztrákokat is, egyre népesebb és elszántabb publikum előtt – az utolsó meccsre sokan be sem tudtak jutni –, mosolyt varázsolva az arcokra, örömkönnyeket a szemekbe, boldogságot a lelkekbe. Ezáltal most már sokkal többen tudják, hogy a női jégkorong létezik, meg hogy menők vagyunk benne, a legjobb tíz közé tartozunk a világon. 2020-ban irány Kanada, az lesz ám a nagy dolog!

Az apró részletekhez visszakanyarodva: fenemód frusztrál engem egyebek közt, ha a kávé nem olyan, amilyennek szeretem. Ha nem egészen olyan. Hiába vagyok csak részleges kávégourmet, és helyezem otthon kevésbé magasra a lécet, mint idegenben, mindenhol hervasztanak a nüanszok.

Kövezzenek bár meg, bevallom: otthon kapszulásat iszom. Szigorúan arabicát ugyan, és mindig olyat, ami a legkevésbé túlpörkölt, de kapszulásat. A korábbi kedvencemet kivonták a forgalomból, szerencsére lett helyette másik. Viszont itt bejön a képbe fokozódó feledékenységem tematikája is. Szégyen, nem szégyen, használok cukrot. Egy kockát dobok egy csészébe. Általában azelőtt, hogy megnyomnám a gombot. Időként azután is, amikor attól tartok, hogy azelőtt elfelejtettem. Ilyenkor megesik, hogy kettő kerül bele. Azt a kávét aztán, amibe kettő került, alig bírom meginni. Csak szenvedve. Fösvénységből. Csoda, hogy ki nem öntöm. A reggelem el van rontva.

A másik eset. Van egy általam gyakran látogatott kávézó a közelben, ahol kétféle kávéból főzik. A kávét. Világos és még világosabb pörkölésűből. Csakis a még világosabbat szeretem. A kávé ugyebár gyümölcs, nem kell elkeseríteni. Megesik azonban, hogy úgy érzem, nem a gyümölcsösebbikből kaptam. Ám biztos nem vagyok benne. A cabernet-t garantáltan nem keverem össze a pinot noirral – de a világosat és a még világosabbat százszázalékosan csak akkor, ha egymás mellett vannak. Száz százalék alatt ellenben nem reklamálunk. Kínos lenne. Azért vagyok ilyenkor mérges, mert ahhoz drága ez a kávé, hogy ne legyen tökéletes. Ezen a helyen én akkor sem vennék sütikét a kutyuskámnak, mint az a burzsuj nő a minap, ha lenne kutyuskám. Magamnak is ritkán veszek. Apró, úgyhogy sajnálom érte a hétszázötven forintot.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/16. számában jelent meg, 2019. április 18-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/16. számban? Itt megnézheti!