Keleti népek

Még mindig kelet felé pislogok folyton, úgy látszik, ez örökre így marad, nincs mit tenni, talán nem is kell. Ez az én tért ölelő punkságom soha el nem múló sajátossága. Itt van például a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó nevezetű rendezvénysorozat, rászoktunk az utóbbi időben, nem véletlenül, egészen elképesztő emberek egészen elképesztő produkcióit lehet megtekinteni ügyesen. Hogy mindeközben a kritika és a közönség úgymond liberális egyedei gyakorlatilag tudomást sem vesznek róla – kizárólag azért, mert Vidnyánszky Attila mumussá nemesedett menet közben –, az mindennél szemléletesebben mutatja, milyen rettenetesen féleszű lett ez az idétlen ország. Mi azonban nem törődünk ezzel, mert ha féleszűek vagyunk is, akkor máshogyan vagyunk azok, és már akkor kiókumláljuk, hogy mit szeretnénk megnézni, amikor jó előre közzéteszik a programot. Egyszersmind szabad bérleteket is vásárolunk, amelyeket ideje jöttén konkrét jegyekre váltunk be. Érdekes, hogy ezek a konkrét jegyek legtöbbször kelet felől érkezett előadások látogatására jogosítanak fel.

Én az idén Szlava Polunyin hóshow-jára, majd a híres moszkvai Vahtangov Ványa bácsijára és a Kamal Galiaszgar Tatár Állami Színház Jövevényére mentem el eddig, továbbá a tavaly novemberben elhunyt Eimuntas Nekrosius utolsó rendezése, a Kurafiak van hátra, amikor ezt a szöveget írom. Lehetne több is, egy baj van, a MITEM rendre egybeesik a jégkorongszezon kulminációjával. Nyakunkon a divízió 1/A csoportos világbajnokság, és ha minden igaz, ebből kifolyólag elrepülök vasárnap – na hova-merre is? – négy időzónával keletebbre, egy városba, amely az elmúlt negyedszázad során négyszer vagy ötször változtatta meg a nevét. Legutóbb alig néhány héttel ezelőtt.

A moszkvai Csehovot is litván rendezte, Rimas Tuminas, és különleges élményem keletkezett tőle. Mondtam ugyan az előbb, hogy MITEM-ileg előre szoktunk tájékozódni, de ennek a mélysége esetemben sokszor sekélyebb a kelleténél, így történhetett: alig hittem a szememnek, amikor megjelent a színen előbb Asztrov, majd kisvártatva Ivan Petrovics. Percekig tartott, mire felfogtam, hogy az egyik nem más, mint Vlagyimir Vdovicsenkov, a másik meg Szergej Makoveckij. Hogy értsék azok a nyugatosok is, akik nem érthetik: mintha Robert De Niro vagy Tom Hanks tűnt volna elő a kulisszák mögül. Makoveckij és Vdovicsenkov abszolút top tízes színész, kedvenc filmjeim és sorozataim főszereplői mindketten. A közönségtalálkozó végén egymás mellé sodródtunk Vdovicsenkovval, egy életem, egy halálom, kezet nyújtottam neki, és mondtam, hogy nagy öröm volt látni őt a filmek után a színpadon. Megköszönte, én pedig pár percre úgy éreztem magam, mint egy mamlasz tinédzser.

A tatároknál nem volt ilyen, a Jövevény ellenben egy egykori szovjet katonáról szólt, aki hadifogságba esik, és bár túléli a lágert, haza nem térhet, tüstént miszlikbe aprítanák. Így inkább elkeveredik messzire, egészen Kanadába, meg is házasodik ott, és leél egy egész életet. Egy egész másik életet. Miközben krumplit termeszt, rengeteget. És halloweenkor szép nagy krumplikból faragja ki a világítós fejeket. Tök helyett. Hát ez van. A krumplitól nem lehet szabadulni. A gyökerektől dettó. Marad a soha el nem múló pislogás.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/17. számában jelent meg, 2019. április 26-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/17. számban? Itt megnézheti!