Nem értik

A devizahitelezésről zajló polémia során többen kifejtették véleményüket a Portfólió internetes lapnak. Ezek közül kettőre szeretett volna reagálni Róna Péter közgazdász, de a portál – a megítélésük szerint politikai jellegű és a személyeket sértő megjegyzések miatt – a cikket eredeti formájában nem közölte. A szerző ezt követően ajánlotta fel az írást a Magyar Hangnak.

Király Júlia (magyar közgazdász, 2007–2013 között a Magyar Nemzeti Bank /MNB/ alelnöke) és Bánfi Tamás (a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi tanára, a monetáris tanács egykori tagja) a Portfólió oldalán április 15-én („Másképp emlékszem, mint Csányi Sándor”), illetve április 22-én (Csak a tényeket! címmel) megjelent írásából kiderül, hogy több mint egy évtizeddel a devizaalapú hitelezés kirobbanása után még mindig nem értik, mi is történt. Mindkét szerző ezt a nemzeti tragédiát a szabályozási jogosítvány hiányára vezeti vissza. Királyt bántja a lelkiismerete, Bánfi magyaráz, majd „megválaszolatlan kérdésekbe” menekül.

De megválaszolatlan kérdések csak akkor merülnek fel, ha elfogadjuk – mint ahogy a PSzÁF, az MNB, a Pénzügyminisztérium, a Gyurcsány- és az Orbán-kormány, a magyar bíróságok, a Kúria, az egyetemek, a jogász- és közgazdásztársadalom, a politika, egyszóval az ország akkori és mai szellemi elitje el is fogadta –, hogy a devizaalapú kölcsön, bár káros és sajnálatos, mégis érvényes pénzügyi termék volt. De nem volt. Ezt a térségben csak a magyarok gondolták így.

Bánfi szerint: „…az önmagukat szakértőnek vallók közül is többen azt hajtogatják, nem devizahitelt vettek fel, mert sem a hitel folyósításakor, sem a törlesztéskor és kamatfizetéskor devizával nem, csak forinttal találkoztak. Valóban nem devizahitelt vettek fel, mert a folyósítás, a törlesztés és a kamatfizetés nem devizában történt, hanem devizaalapú hitelt, ahol a bank először a devizát forintra, majd a forintot folyamatosan devizára váltotta át. Az adósnak azonban devizaadóssága volt, amit a bank devizával fedezett.”

A Corvinus Egyetem tanárának illene nem összekevernie a hitel és a kölcsön fogalmát, de eltekintve ettől és a számos más ilyen hibától, én – mint „önmagát szakértőnek valló” – a következőket állítom.

A releváns időszakban érvényes pénzintézeti törvény a hatásköre alá eső létesítményeket csak olyan szerződések megkötésére jogosítja, amelyek a törvény 3. §-ában megnevezett tevékenységekre vonatkoznak. A pénzintézet – jelen esetben a bank – tehát nem köthet bármiféle szerződést bármiféle tartalommal. Az egyik ilyen jogosítvány a „hitel és pénzkölcsön nyújtása” (3. § (1) bekezdés b) pontja). De a pénzkölcsön nyújtása terminus technicus, amelynek jelentését az akkor érvényes Polgári törvénykönyv 523. § (1) bekezdése tartalmazta: „Kölcsönszerződés alapján a pénzintézet… köteles meghatározott összeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni.”

A pénzintézeti törvény tehát csak olyan kölcsönszerződések megkötésére jogosítja fel a pénzintézetet, amelyek megfelelnek a Polgári törvénykönyvben előírtaknak. Kérdezem: milyen pénznemben mennyi volt a „rendelkezésre bocsátott, meghatározott összeg”? Hogyan férhet ebbe a szövegbe a kölcsön összegének devizaalapú meghatározása? A törvény eleve kizár (nagyon helyesen) minden olyan konstrukciót a pénzkölcsön fogalmából, amely lehetővé tenné a kölcsön összegének bármiféle átszámítását bármiféle alapon, ha az eltér a ténylegesen rendelkezésre bocsátott, meghatározott (és nem valamikor jövőben meghatározandó) összegtől. Pénzintézet által folyósított pénzkölcsönt nem lehet féldisznóval vagy a disznóhús piaci árfolyamának alapján számított összeggel visszafizetni – egyszerűen azért, mert a pénzintézeti törvény és a Polgári törvénykönyv nem ad jogosítványt az efféle szerződések megkötésére. A Kúria figyelembe sem vette a Polgári törvénykönyv fent idézett rendelkezését. Helyette Bátor Viktor semmiképpen sem ide tartozó és mindenképp kérdéses kiróvó/leróvó elméletére támaszkodott, ami soha nem volt része a magyar Polgári törvénykönyv egyetlen változatának sem.

Cikke végén Bánfi megkérdezi: „Miért nem volt svájcifrank-alapú hitelezés Csehországban és Szlovákiában?” A válasz egyszerű. Václav Klaus, Csehország akkori miniszterelnöke fogta a telefont, felhívta az osztrák anyabankok vezérigazgatóit, és közölte velük, hogy ha Csehországban kívánnak maradni, azonnal hagyják abba ezt a marhaságot. A szlovák hatóságok követték jó példáját; a magyarok nem. Amikor a Citibank akkori elnökének és egykori kollégámnak, Sir Win Bischoffnak felhívtam figyelmét a kialakuló helyzetre, a Citibank nem csak azonnal eltiltotta magyarországi fiókját a devizaalapú hitelezéstől, hanem – elvesztve bizalmát a magyar hatóságokban –, a kivonulás mellett döntött, és tájékoztatta a budapesti amerikai követséget döntéséről. Simor András MNB-elnök pedig a követ érdeklődésére azt a választ adta, hogy nincs semmi baj a devizaalapú hitelezéssel, előbb-utóbb a magyaroknak meg kell tanulniuk, hogy nincs ingyenebéd.

Nem igaz, hogy az MNB-nek és a PSzÁF-nak nem volt hadra fogható eszköze. Volt, legalább három:

Adva Csányi Sándor becslését, miszerint a bankrendszer 5000 milliárd forintra rúgó veszteségének jelentős részét a devizaalapú hitelezés okozta, az MNB a veszteségek kialakulásakor feljelenthette volna a bankok igazgatóságát és felügyelőbizottságait hűtlen vagyonkezelésért. Nem tette, és azóta sem teszi.

Bejelenthette volna, hogy a devizaalapú hitelszerződések jogszerűségét aggályosnak tekinti. Nem tette. Mint Václav Klaus, szólhatott volna az anyabankoknak az MNB. Ezt sem tette, mi több, a Svájci Nemzeti Bank írásos figyelmeztetését elengedte a füle mellett, még csak válaszra sem méltatta. Ehelyett, ahogy azt Király írja, az MNB olyan közhelyekkel „figyelmeztetett”, hogy van, amikor az árfolyamkockázat átalakul hitelkockázattá.

Cikke végén Bánfi feltesz még egy kérdést: „Miért csak Magyarországon nem voltak hajlandók az érintett intézmények az össztársadalmi érdek szerint cselekedni, miközben mindenki utólag elhárítja a felelősségét?” Hát azért, mert a szocialista rendszer arisztokratáiból hirtelen a jogállamiság és a piacgazdaság bajnokaivá vedlett vezetők nem engedhették meg maguknak, hogy megzabolázzák a kapitalista rendszer szívét, a bankokat, ha nem akarták felhívni a figyelmet múltjukra. Nem az eszközök hiánya, hanem múltjuk tette őket tehetetlenné.

Nincs mentség. Ezek a vezetők összetörték a társadalom reményét és bizalmát a jogállamban és a piacgazdaságban, felélesztették a védtelenség, az igazságtalanság és a tehetetlenség érzését. Az újraéledt jobboldal pedig az ebből kovácsolt hatalmas politikai tőkével a nacionalizmus, a piac- és a Nyugat-ellenesség világába terelte a magyarokat a romok alól. Sajnálom, Király Juli, és tisztelettel nyugtázom lelkiismeretfurdalásod, de Orbánért ti vagytok a felelősek.

A szerző az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára, korábban a Bank of England kormányzója, Lord Richardson titkára, valamint a New York-i székhelyű IBJ Schroder Bank & Trust Co. vezérigazgatója

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.