Térey János 1970–2019

2019. június 18-án, kedden 14 órakor vesznek végső búcsút Térey Jánostól Budapesten, a Farkasréti temetőben (1124 Budapest, Németvölgyi út 99.). Barátai és kollégái nevében Csaplár Vilmos és Spiró György búcsúzik, majd Nagygéci Kovács József és Kovács Gergely református lelkészek hirdetnek igét a ravatalnál és a sírnál. A család kérése, hogy a búcsúzók egy szál virággal róják le kegyeletüket a sírnál, s mindazt, amit koszorúra költenének, azt ajánlják fel az özvegynek és két kisfiának az alábbi számlaszámra: dr. Harmath Artemisz – OTP 11773078-07641639. Térey Jánost a Jelenkor Kiadó saját halottjának tekinti. Ezzel az írással emlékezünk rá.

Megírták már sokan, és még többen megírják majd a jövőben, hogy nemzedékének legnagyobbja volt. Írnak majd a maga után hagyott űrről meg a hiányról.

Én inkább arról az űrről akarok írni, amit Térey János töltött be az életemben. Ritkák ugyanis azok a barátságok, amelyeknek évtizedekre szól a szavatosságuk. A miénkkel ez úgy alakult, hogy amikor még dühös huszonéves írópalánta voltam, ő meg a harminchoz kissé közelebb járó, az irodalom terepén már nagyon is otthonosan és markánsan jelen lévő pályatárs, akkor nagyon egy húron tudtunk pendülni. Kocsmázások, vébédöntők, csavargások Szolnoktól Újvidékig – fiatal emberek barátsága, ami rendszerint meg szokott kopni. Lassan mi is elmaradoztunk egymás mellől, kiváltképp azok után, hogy két országhatárral odébb választottam magamnak új otthont.

Aztán pár éve, mint a búvópatak, ismét előbukkant a felszín alól ez a barátság. Már nem irodalomtól és egyebektől megmámorosodott suhancok voltunk, hanem két büszke apa – bár annak a múltnak az emlékei is ott bújtak félszavainkban, csak kettőnk által értett utalásainkban, miközben örömmel figyeltük, ahogy fiai, Ágoston és Zsiga meg az én Tünde lányom együtt pancsolt a fürdőkádban brünni vendégeskedésük során. Örültem neki, nekik, annak, hogy még a kisebb összezördülések idején is sugárzott róluk, ő és felesége, Artemisz mennyire erősen szeretik egymást. És ő is örült annak, hogy – ahogyan ő mondta: a „Sturm und Drang”-korszak után – egy megszelídült, megállapodott, révbe ért férfiú lett „pálóc prózás” cimborájából.

Sok minden belefért barátságunk második, érett korszakának ebbe a szűkre szabott pár évébe – elkeveredés egymástól egy, a villamoson felejtett gyereksapka miatt a brünni városközpontban, pár perccel a szerzői est előtt, amit a helyi magyarok körében neki és Artemisznek szerveztem, aztán a végül sikerrel záruló kísérlet arra, hogy mobiltelefonon egymáshoz navigáljuk magunkat a karácsonyi vásár forgatagában, majd a legcsaládiasabb felolvasóest, amiben valaha is részem volt, amelynek során János és Artemisz váltásban cserélte az este kulcsszerepeit – a pódiumon faggatott szerzőét, valamint a székekből összetákolt gyerekkuckóban szorgoskodó Térey fiúk és az én leánykám vigyázását.

Belefértek a balatoni strandolások és a szőlőhegymászások közös jó barátunkkal, Lanczkor Gáborékkal. És amikor nagynéha Budapestre mentem, még ha egyetlen napra is csupán, mindig kerítettünk legalább fél órát arra, hogy összefussunk valahol egy kávéra. Mert vele a félórák is tartalmasak tudtak lenni – ahogyan az el is várható, amikor megbecsüli a találkozásokat két ember, akinek van közös múltja, közös jelene, és azt hiszi, hogy közös jövő is jut nekik. Hogy van hová, mire tervezni.

Legutóbb – vagyis: utoljára – bő két hónapja találkoztunk Wachauban, az osztrák Dunakanyarban. Kremsben volt ösztöndíjasként a Literaturhaus vendége, ott látogattuk meg egy hétvégére Aleksandrámmal „Téréjjancsi”-t, ahogyan jellegzetes lengyel akcentusával szokott hivatkozni rá, így, egyetlen szóvá vonva össze vezeték- és keresztnevét. Az első napon János végigkalauzolt minket Kremsen, Undon és Steinen – aki ismeri az írásait, annak nem kell magyaráznom, hogyan tudott városokról szólni, és milyen éles szemmel érte tetten a rejtett részletekben, nüanszokban a kövek és az évszázadok mögött rejtőző városlelket –, másnap pedig beültünk az autómba, és a Duna déli partján, komótosan, meg-megállva végigfurikáztunk Melkig.

Amikor két fess osztrák falucska között betettem a lejátszóba a Sister of Mercytől az A Slight Case of Overbombingot, és a Temple of Love Ofra Haza-féle változatánál előreszólt a hátsó ülésről, hogy „Kakaót!”, abban ott visszhangzott majd’ két évtizeddel korábbi önmagunk hangja is. Aztán egy sietős katedrálisnézés után, a jóval ráérősebb ebéd során megegyeztünk, hogy ezt majd meg kell ismételni négyesben, Artemisszel is. Végül a folyó északi partján visszakocsikáztunk Kremsbe, útba ejtve nem csupán a willendorfi vénusz lelőhelyét, hanem egy Heurigert is, ahol sofőrként Jánosra és asszonyomra testáltam a borkóstolás felelősségét. És közben végigszövegeltük a folyó mindkét partját, ide-oda cikázva poénok és komolyság, múltbéli anekdoták, jelenbeli örömök és küzdelmek, valamint a jövőről szőtt tervek között – arról a jövőről, amiről most már tudjuk, hogy úgy, ahogyan akkor elképzeltük, nem lesz.

Az utolsó megálló Oroszlánszívű Richárd fogságának egykori helyszíne, Dürnstein volt, ahol Aleksandrám és én szokás szerint tüstént a vár legfelsőbb orma felé vettük az irányt. Jancsi a kaptató kétharmadáig bírta, aztán rágyújtott, és mondta, hogy menjünk csak magasabbra bátran, visszafelé majd ugyanott találjuk, merthogy tériszonya van. Nem tériszony ez, hanem az a fránya cigi, feleltem, aztán előadtam szokásos tirádámat a leszokás előnyeiről, új életre kelt ízlelőbimbókról, ismét felfedezett illatokról, mire Jancsi azzal válaszolt, hogy önéletrajz írás közben nem lehet leszokni. Erre bevetettem a döntőnek szánt érvet pihenő nélkül, erőből leúszott kétezer méterekről, mire azt válaszolta: rendben, egy év múlva majd leteszi a cigit. Késő délután, a kremsi karikatúramúzeum parkolójában azzal búcsúztunk, hogy hamarosan ugyanígy, akár Brünnben, akár Budapesten vagy másutt, de mindenképpen ismét hosszabban, több napra.

Azzal, hogy kortárs literatúránknak nemigen volt hozzá mérhetően merész, mindig valami újjal próbálkozó, önmaga korlátait minden egyes könyvével tovább tágító alkotója, nem szaporítom itt a szót. Úgyis mindenki tudja, és sokan megírták már, vagy megírják majd a következő napokban – még azok a lapok is, amelyek néhány évvel ezelőtt még helyénvalónak találták lefasisztázni, és azok is, amelyek érdemesnek látták egy pamfletszámba is alig vehető, érvdeficites álkritikával merényelni meg utolsó regénye, a Káli holtak recepcióját. Tudta, hogy nem ezeknek a bírálatoknak van igazuk – de ettől még nem fájtak neki kevésbé.

Mint ahogyan abba is beletörődött, de el sohasem fogadta igazán, hogy Magyarországon alacsonyan szállnak a különféle billogok – jóval alacsonyabban, mint az elismerések. És mintha azzal is megbékélt volna, hogy nem elég sorra-rendre korszakos jelentőségű köteteket írnia, hanem mellé a Kárpát-medencét is nonstop körbe kell turnéznia, akár valami rockzenekar, hogy a közlésekért és a könyvekért járó honoráriumok mellé odakerülhessenek a fellépti díjak is, biztosítandó a családnak azt az életszínvonalat, amit kötelességének érzett biztosítani. Egy érdemesebb világban Térey Jánosnak, az ő tehetségével és teljesítményével, legfeljebb azzal a kérdéssel lett volna szabad viaskodnia a mindennapokban, hogy milyen színű kaviárt kenjen a szendvicsére, nem pedig azzal, miből jut majd arra, hogy elrepülhessen a feleségével egy hosszú hétvégére nyaralni. És sajnos teljesen felesleges itt végigírni azt a mondatot, ami úgy kezdődik, hogy ha mindez másképp lett volna, akkor talán…

Így meg annyi marad, hogy amikor nagyon hiányzik, akkor majd levehetem a könyvespolcról. És átkozottul hiányozni fog. Mert áldás volt, amíg itt volt.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/23. számában jelent meg, 2019. június 7-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/23. számban? Itt megnézheti!