Kacsa

Van itt egy delikáteszbolt a közelünkben, írtam már róla, például amikor a kenyerek előre szeletelésének barbár szokása került a terítékemre, igaz, nem neveztem nevén, most sem fogom. Elég jó kis üzlet, sok minden más is finom, nem csupán a kenyerek, egyebek közt a tepertőkrém és a sonka is az, és lehet reggelizni, sajnos egyáltalán nem olcsón.

De ezzel vigyázni kell, különösen hétvégén, olyankor zsúfoltság van délelőttönként, összegyűlnek a környékbeli gazdagok – van belőlük annyi mifelénk, mint az ördög –, megtelik a parkoló Audikkal, BMW-kkel, Porschékkal, nyüzsögnek, mintha nem lenne holnap, hangoskodnak, terpeszkednek, minden asztalt elfoglalnak. Ez még hagyján, alapjában véve nem utáljuk a gazdagokat, konkrét ok nélkül legalábbis, nem vagyunk mi kommunisták, anakronisztikus lenne. Az mindazonáltal már probléma, hogy hiába vagyunk résen, ilyenkor in medias res feltűnhet a látóterünkben egy töltött szájú nő. És úgy néz ki, mint Dagobert bácsi a Kacsamesékben, akinek egy tengeri szörny felfalta a fagylaltját. Nem alkatilag vagy habitusilag, nem-nem, hanem szájilag.

Ezt egészen egyszerűen nem bírom elviselni. Nehézségeim vannak az ilyen látvány láttán úgy lelkileg, mint fizikailag. Főként fizikailag.

Pedig a műanyaggal összességében nem feltétlenül vannak problémáim, nincs az a nejlonzacskó, amely képes lenne kihozni a sodromból – bár természetesen papírtáskába pakolom a cuccokat a szupermarketben –, vagy egészen máshonnan közelítve: ma már a legirritálóbb politikusok sem irritálnak. Illegalitásba vonultam ezen a téren. A kacsaszájú nőkkel szemben viszont olthatatlan ellenérzéseket táplálok. Még mielőtt bárki szexizmussal vádolna, hadd jelezzem, ilyesmiről szó sincs, nem tehetek róla, hogy kacsaszájú férfiakkal nem adatik meg találkoznom sem a delikáteszboltban, sem sehol máshol.

Tényleg nem értem, hogy ez miért történt. Hogy ez a jelenség miért ütötte fel a fejét. Hogy az emberiség, különös tekintettel a gazdagokra, miért nem tudott ez ellen védekezni. Mindene megvolt hozzá, különös tekintettel az anyagiakra.

Nem hiszem, hogy a kacsaszájnál van nagyobb hazugság a földön. Ráadásul milyen átlátszó hazugság ez. Vannak beépített műanyagok, amelyek illeszkednek, belesimulnak a környezetbe, vagy ha nem is, takarás alatt nem annyira szembetűnők az első pillanattól. De ezeknek a szájaknak nincsenek titkaik.

Még rosszabb a helyzet bizonyos északi-keleti szláv országokban, a mi sarki delikáteszboltunk elbújhat mellettük. Az ijesztő belarusz riporternőt, akitől a kazah fővárosban kaptam frászt nemrégiben, ne is feszegessük. Ellenben láttam nemrégiben egy kisfilmet az interneten, amelyben orosz hokistafeleségek és -barátnők nyilatkoztak arról, hogy miként szoktak szurkolni magasan kvalifikált és kiválóan eleresztett férjeiknek. Írd és mondd: kivétel nélkül mindegyik úgy nézett ki, mint Dagobert bácsi. Legrosszabb időszakában, a fagylaltmizéria kellős közepén.

Teljesen elkámcsiporodtam ettől. Komolyan mondom, már-már elment a kedvem az orosz jégkorongtól, holott az még napjainkban is nagyon szép, nem hagyott rajta nyomokat a profitorientált sebészet, kreatív is, szem- és lélekgyönyörködtető is, kifejezetten alacsony műanyagtartalommal. Lám, kedden este is úgy elkalapálta az orosz jégkorong a címvédő svéd jégkorongot a világbajnokságon, mint szódás a lovát. Hogy hejehujázhattak ezenközben a kacsaszájú nők! Ez van, olykor elkerülhetetlen, hogy egy platformra keveredjem velük. Az élet bonyolult, elvégre bemegyek abba a delikáteszboltba is a kenyérért és a tepertőkrémért.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/21. számában jelent meg, 2019. május 24-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/21. számban? Itt megnézheti!