Kádár János ránk tekint, és elégedetten bólogat

Fel sem tűnt, hogy Kádár János harminc éve halt meg, ha a Mandiner nem indít saját szerzős cikksorozatot a jeltelen alkalomra, eszembe nem jutott volna az öreg. De annyira nem, hogy most sem róla fogok írni. Ugyan nekem is vannak sztorijaim – mi az hogy, nagyon is, de ezek csupán sztorik –, ’73-asként egészen egyszerűen túl fiatal vagyok hozzá, hogy valóban megélhettem volna a Kádár-korszakot. Mert minden elcseszett rendszer ott kezdi igazán mérgezni a lelket, amikor az ember megpróbál önállóvá válni. Itt teremnek a valódi pofonok, és nem az underground koncert után személyazonosító igazolványt kérő diósgyőri rendőr elvtárs tenyerében.

De még ’73-asként is igen-igen tanulságos volt olvasni, hogy mit jelent a Kádár-korszak a rendszerváltás környékén, vagy az utána születetteknek. Nem sokat, nyilván. Leggyakoribb motívum a szürke, unalmas, lehangoló épített örökség, a panelrengeteg, az igénytelen sufnivilág, a lepukkantság. Amivel nehéz vitatkozni, meg miért is kellene, elég menni egy kört bármelyik gigalakótelepen, hogy az ember begyűjtse az időutazás élményét. A felszín fontos, de akkor is csak a felszín. A lényeg meg odabent van. Vagy idebent, mert abban is egyetértek a szerzőkkel, hogy Kádár János élt, él, és egy darabig még élni is fog, mindaddig, amíg mi, mind ahányan, bizony-bizony a huszonévesek is életben tartjuk.

Erről viszont már nem értekeznek a fiatalok. És a Mandineren akkor sem tehetnék, ha megpróbálnának a panelek mögé látni, mert

a cikksorozatban keresett „velünk élő Kádár János” a médiában épp a Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány központosítottságában, együtt dobbanásában, egységesített üzeneteiben és közös elhallgatásaiban ölt testet. De ez továbbra is csak a felszín.

Hogy hol van ma Kádár János? Mindenhol. Hogy nem szólunk, ha nem tetszik valami, mert úgy sem érnénk el semmit, és csak bajt hoznánk a fejünkre. Hiszen hogy jönnénk mi ahhoz, hogy a hatalommal szembe… Hogy történjen bármilyen baromság, aljasság, vagy a kettő kombinációja, bólogatunk, és csak a családban, legszűkebb baráti körben morgolódunk. Hogy aki járatja a száját, az mindig ráfarag. Hogy nem állunk ki senkiért és semmiért, mert miért pont mi, álljanak ki a többiek. Hogy ha valaki mégis kiáll valamiért, akkor nem megyünk utána, lásd, mint fent, miért épp mi, menjenek a többiek. Hogy aki sokat ugrál, előbb-utóbb beveri a fejét vagy pofára esik.

Hogy azt gondoljuk: mindig is így volt és mindig is így lesz, a melósnak, polgárnak, kisembernek errefelé nem osztanak lapot. Hogy mindig mindenki lopott, de ezek már eleget loptak. Hogy ha mosolygok és egyetértek felfelé, az megvéd. Hogy semmit sem lehet elintézni hivatalosan és tisztán, csak ismeretséggel és okosba’. Hogy aki nincs a tűz közelében, az semmire sem viszi. Hogy én sem foglalkozom senkivel, velem se foglalkozzon senki. Hogy csak én vagyok meg a családom, és ha én, mi meg tudtuk csinálni segítség nélkül, csinálja meg ugyanúgy más is.

Ez a mi részünk. Az meg az ő részük, hogy élvezik. Nem szolgálnak, inkább nem tűrnek és eltipornak. Elhallgattatnak, megfenyítenek, megfenyegetnek, kirúgnak, utánad nyúlnak. Lejáratnak. Ellehetetlenítenek. Ha másként nem megy, elveszik. Lerombolják. Átalakítják, ha tetszik, ha nem. Megakasztanak, beakasztanak, elgáncsolnak. Mellettük, nélkülük nem nőhetsz nagyra. Jólétet hazudnak. Veszélyben tartanak, amitől megvédenek. És megvetnek és kiröhögnek, amikor nem állsz ki, bólogatsz és mosolyogva próbálsz dörgölőzni. Szóval, hogy mit jelent ma a Kádár-rendszer? Magyarországot.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/28. számában jelent meg, 2019. július 12-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/28. számban? Itt megnézheti!