Se senki, se semmi

Gyorsulva változó világunk egyik jellegzetes tünete a nagyvárosok burjánzása. Kekec üzemmódban vagyok, egy ideje megtetszett a gondolat, hogy nekünk itt a polgári középen is jár a nem píszí meg a totál szabad szókimondás, szóval ez a cikknyitány egyszerűen gagyi, esetleg ha egy szerkesztő ránéz, mielőtt kiengedik a Magyar Nemzet felületére, hogy szegény kormánypárti olvasó hadd ne érezze már úgy magát, mintha valami általános iskolai muszájdolgozatot toltak volna elé „Világunk” témakörben.

No de tehát a kormánypárti napilap szerint gyorsulva változó világunk egyik jellegzetes tünetével menetelt szembe a kormány, amikor meghirdette a falusi csokot és a Magyar falu programot. Vagy, ahogy a szerző mondja: „A kiveszőben lévő vidéki életformát ma zászlóra tűzni annyit jelent, mint szembemenni a korszellemmel.” Zsír.

Egy éve járom az országot. A kormánykritikus jobboldali sajtó kivégzésének váratlan gyümölcseként született a gondolat, s ebből a lehetőség, hogy a YouTube-nézők támogatásával utazzam be a vidéket. Olyan helyekre jutottam el, amelyek létezéséről korábban nem is tudtam. Leggyakrabban apró, alig lakott falvakba görbült az utam, nem szerveztem, nem terveztem előre semmit, csupán belecsöppentem a piciny közösségek életébe, hogy mindenféle torzítástól mentesen láthassam, tapasztalhassam meg hétköznapjaikat.

Persze felszínes a kép, egy-egy település, régió történetét hosszasan kellene kutatni, de azért így is több ez, mintha csak ülnék a fővárosi szerkesztőségben, és, mondjuk, a vidéki építészet támogatott újraélesztésén örvendező fideszes politikus sablonszavai köré kerekítenék matyóhímzett országimázst.

S hogy én mit látok? Gyönyörű helyeket, hangulatos falvakat, csodás részleteket. A szocializmus ugyan mindent megtett, hogy Kádár-kockásra passzírozza a látképet, ám szerencsére sem idő, sem pénz nem jutott az új embertípushoz illő környezet totális kialakítására. Hogy a kormányzat meg szeretné őrizni, ami megmaradt, üdvözlendő. Kár, hogy ebben eddig a rothadó, halálraítélt, önfeladó Nyugat polgárai jártak élen, akik ütemesen vásárolják fel és építik újjá a kiürült kúriákat, parasztházakat.

Fájdalmasan szép élmény, amikor az ember a felújított tornácos házakkal övezett borsodi utcácskán azt a sormintát hallja a helyiektől: holland, holland, német, holland, budapesti.

Aztán látok borzalmas utakat. Három számjegynél már nagyon oda kell figyelni, a négy és öt viszont valóságos túlélőkaland, elegendő elhagyni a budapesti másodagglomerációs határt, hogy beinduljon az össznépi aszfaltcsíkautózás, ahol a közlekedők a középütt nagyjából megmaradt burkolaton próbálnak eljutni a céljukig, reménykedve, hogy senki sem jön szemből, vagy ha mégis, hát úgy tudják kerülni egymást, hogy se az egyik, se a másik „játékos” ne hagyja ott a kerekét a tengelygyilkos kátyúkban.

Ha már utak. Imádom a zsákfalvakat. Hogy nincs átmenő forgalom, és csak az megy oda, akinek ott van dolga, sajátos hangulatba zárja őket. Turistaként csoda. Helybéliként meg gyötrelem. Sok helyen csak pár kilométernyi új út kellene, s nagyot javulna az élet, mert így minden messze van, a legközelebbi nagyobbacska község, városka órányi buszozásra, de nem, az istennek se, ígéret mindig akad, de a bekötő csak nem bír elkészülni. Pár tucatnyi szavazó nem ér annyit. Hát elköltözik, ki teheti, s megy a munka után.

Mosolyognak is a maradottak, amikor azt kérdezem tőlük: aztán a faluban vannak-e fiatalok? Nincsenek. Már a negyvenes korosztály is ritkaság. Legújabban pedig az idősek is költöznek a gyerekeket, unokákat követve, azok meg hívják őket, mert szeretnének nyugodtak lenni felőlük. Minek maradjanak, ahol se bolt, se orvos, se gyógyszertár, se semmi nincs, ahol ahhoz is szervezkedés, a szomszéd vagy az önkormányzat segítsége kell, hogy a bankszámláról pénzt lehessen felvenni?

Na meg a föld. Mert az idilli vidékképben a jó kedélyű, becsületes, tiszta szívű, egészséges népek mintagazdaságokban termelik a kézműves biotermékeket. Nyilván akadnak ilyen családok. Sokaknak viszont nyűg a föld, mert amennyijük van, ahhoz kevés, hogy megélhessenek belőle, ahhoz meg sok, hogy ne foglalkozzanak vele. Tanulságos volt, amikor egy néninek megemlítettem, milyen fura, hogy nem hallom sehonnan a jószágokat, és elmagyarázta, hogy sokkal olcsóbban kijönnek, ha megveszik a hipermarketben, ahova hetente egyszer beviszi őket a közösségi kisbusz.

Tanulság? Az nincs. Szurkolok a falusi csok sikerének, ám tartok tőle, hogy csupán a felszín kapargatása zajlik itten.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/30. számában jelent meg, 2019. július 26-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/30. számban? Itt megnézheti!