Pálfordulás helyett

Soha nem voltunk bigott kommunisták. Szűrös Mátyás mondta ezt a kormányközeli Mandinernek. Bevallom, szimpátiával szemléltem a politikus tevékenységét, akit kortársaimmal együtt mint az MSZMP reformszárnyához tartozó vezetőt ismertem meg. Az Országgyűlés elnökeként neki, a születő új köztársaság ideiglenes elnökének jutott a hálás, a történelemkönyvek lapjain rögzült, protokolláris feladat: 1989. október 23-án az Országház erkélyéről ő kiáltotta ki a köztársaságot.

Az első szabadon választott parlamentben már mint kezdő újságíró figyelhettem a munkásságát. Szűrös Mátyás alelnökként emlékeim szerint általában derűs nyugalommal vezette az ülést, az indulatokat csillapítani igyekezve moderálta az olykor ádáz vitákat. Szűrös az MSZP úgynevezett népi baloldali szárnyát képviselte, idővel egyre magányosabban, elszigetelődve, gyakran szembehelyezkedve pártja álláspontjával. Finoman szólva nem lelkesedett a liberálisokkal kötött koalícióért, és a nemzeti kérdésben nyitottabb, toleránsabb hozzáállást sürgetett pártjától. Általában a püspökladányi választókerület képviselőjeként 2002-ig volt tagja az Országgyűlésnek, pártalapítási, visszatérési kísérletei kudarcba fulladtak. Bár a szocialista pártot végül cseppet sem rázta meg távozása, az idő részben őt igazolta: a baloldalnak hívott politikai tábor elitje által a kilencvenes évek elején választott út zsákutcának bizonyult, amelyből máig nem tudtak kifarolni.

Eddig is tudtuk: ahogy Horn Gyula politikai pályafutása nem a drótkerítés átvágásával, Szűrös Mátyásé sem a köztársaság kikiáltásával kezdődött. Az ötvenes években Moszkvában tanult káder külügyi vonalon futott be nagy karriert a Kádár-rendszerben. A csúcsokig jutott: volt moszkvai nagykövet, majd az MSZMP legfőbb vezetőtestületének tagja. A régmúltról többször is beszélt mostani, a kormányközeli sajtónak adott nyilatkozataiban, amelyekben magát rendre mint valamiféle belső ellenzék reprezentánsát, diákkorában az 1956-os szovjet beavatkozás ellen tiltakozót, majd az 1968-as csehszlovák invázió ellenzőjét emlegeti.

Lakner Dávid kollégám ennek nyomán vette a fáradságot, és megnézte, miként jelent meg ez az óvatos, finom ellenzékiség a politikus korabeli publikációiban. Idézet tőle a prágai tavasz eltiprásáról: „Csehszlovákiát ugyanis az ellenforradalom reális veszélye fenyegette. Erőteljes jobboldali és szocialistaellenes tendenciák létezését nemegyszer a csehszlovák vezetők is őszintén elismerték, aminek nyíltan hangot is adtak. Senkit ne tévesszen meg az, hogy az imperialista reakció, levonva a tanulságot az 1956-os magyarországi eseményekből, amikor a nyílt ellenforradalmi terror túl korán színre lépett, és ezzel gyorsan leleplezte önmagát, most változtatva taktikáján, alattomosan, ravaszul, a fokozatos, »csendes« ellenforradalom megvalósításán mesterkedett.”

Nem kétséges, mit gondolt a szerző 1956-ról és 1968-ról. Majd: „Csehszlovákiában is megértik a ma még kétkedő, de jó szándékú emberek, hogy az adott akcióra szükség volt. Mert, ha nem tettük volna meg augusztus 21-én, akkor később, esetleg keservesebb körülmények között, nagyobb áldozatok mellett lett volna rá elengedhetetlenül szükség. Bizonyára a nyugati testvérpártok is megértik és elfogadják ezt az álláspontot. Azért hiszünk ebben, mert ők sem, de a világon a becsületes emberek, kommunisták, a béke hívei nem bocsáthatták volna meg nekünk, ha tétlenül hagytuk volna a szocializmus ügyét elveszni Csehszlovákiában.” Ha ez nem bigott kommunista álláspont, akkor mégis micsoda?

Próbáljunk még egy pillanatra jóindulatúak lenni! Szűrös magában ellenezte a bevonulást, érlelődött benne a felismerés a rendszer morális tarthatatlanságáról, megreformálhatatlanságáról, és csak kötelező gyakorlatként írt ilyeneket, várta a pillanatot a cselekvésre, a rendszer bomlasztására. Ám akárhogy olvasom ezeket a szövegeket, nem érzékelem sehol a kikacsintást a pártzsargon paneljei mögül.

És hol van az kőbe vésve, hogy egy diktatúrában bárkinek is muszáj vezető tisztséget vállalnia, hogy nincs más út, mint végigjárni a hivatali szamárlétrát?

Természetesen igazságtalan Szűrös Mátyást kiemelni a múltjukkal szembenézni képtelen volt kommunista pártvezetők sorából. Pozsgay Imre talán a legpozitívabb példa, aki nem mentegette az 1956-os forradalom utáni, Nagy Imrét gyalázó cikkeit, s az események népfelkelésnek minősítésével 1989 elején bizony némi személyes kockázatot is vállalt. Horn Gyula intézte el a múlt firtatását a legegyszerűbben („na és!”), a gazdasági reformerként respektet szerző Nyers Rezsőt pedig nem vonták kérdőre, hogyan is került éppen a forradalom leverése és a megtorlások idején az MSZMP legfelső vezetésébe.

Furcsa módon Magyarországon a legsúlyosabb vádak egyike a pálfordulásé, amely a keresztény, újszövetségi hagyomány egyik legszebb, legpozitívabb történetére utal, a Krisztus-hitűeket üldöző Saulus megtérésére, újjászületésére. Azzal, hogy Szűrös és a korábbi rendszer működtetői kimagyarázzák, fehérre festik a múltjukat, azt bizonyítják, hogy esetükben szó sincs a bibliai értelemben vett pálfordulásról. Sokkal inkább a változó történelmi helyzethez való rugalmas, intelligens alkalmazkodásról, a széljáráshoz való igazodásról. Nagy kár, mert így illan, illant el az egyéni és a kollektív katarzis is.

Elgondolkodtató, hogy a közéleti szereplők szóban forgó csoportjából nagyon sokan feltűnően otthonosan érzik magukat a mai politikai viszonyok között. Az egészen akár egy kézlegyintéssel tovább is léphetnénk, ám ha csak a csehszlovákiai bevonulást nézzük, nem intézhetjük el a múltat kedélyes sztorizgatással. Az intervenciónak áldozatai voltak, s a kádári diktatúra – amelynek Szűrös Mátyás a működtetői közé tartozott – mindvégig karriereket tört derékba, emberi sorsokat siklatott félre…

A bevonulásnak voltak ellenzői itthon, akik nyilvánosan is hangot adtak a véleményüknek, vállalva a következményeket. Ilyen volt Heller Ágnes vagy az egykori sztálinista miniszterelnök, az ellenzékivé lett Hegedűs András, akinek a története kicsit emlékeztet Sauluséra. Vagy gondoljunk a 17 éves ipari tanulóra, Bauer Sándorra, aki a csehszlovákiai beavatkozás, a szabadságtörekvéseket eltipró rendszer elleni tiltakozásul gyújtotta fel a magát a Múzeum lépcsőjén! Ugyan, ki merészelné egy lapon emlegetni Szűrös Mátyást velük, s azt állítani, hogy ők ötven éve ugyanazon az oldalon álltak?!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/32. számában jelent meg, 2019. augusztus 9-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/32. számban? Itt megnézheti!