True story

Hadd meséljem el óvatosan, miért nem láttam eddig a Csernobil c. sorozatot, és miért nem fogom végignézni soha. Hátha érdekel valakit véletlenül. Igaz ugyan, hogy az őrült rajongás mintha lecsengett volna már, de azért továbbra is elő-előkerül a téma, és én olyankor mindig mérges leszek. Nem nagyon, csak kicsit. Most épp jött új impulzus is: kikerült az orosz NTV által forgatott másik Csernobil trailere az internetre, és kacag rajta boldog-boldogtalan. (Teljes joggal, teszem hozzá.) Bezzeg a másik, az amcsiké milyen csodálatos!

De miért leszek mérges? Sok oka van ennek, elővezetek néhányat műfajelméleti alapon. Simán el bírom képzelni, hogy valóban egy remek forgatókönyvvel, feszített dramaturgiával, pompás színészi játékkal, árnyalt kor- és környezetrajzzal megáldott műalkotás forog fenn a terítéken. Egyáltalán nem baj, hogy az ilyesmi tetszik az embereknek. Hogy hat rájuk, hogy izgalmasnak találják. Ez volt a készítők célja, erre vágytak a fogyasztók. A kínálat és a kereslet találkozott, megemelték a kalapjukat, biccentettek egymásnak, mindenki jól járt. Állítólag az IMDb-átlagok sem szoktak tévedni, igaz, ezen lehetne vitatkozni, tekintve, hogy a mozifilmek örökös toplistáján A remény rabjai áll az első helyen, valamint a Schindler listája és a Forrest Gump is ott van még a tucatban. Három tökéletes giccs.

A probléma viszont az – vágok immár a közepébe –, hogy az ilyesfajta művekbe bele van kódolva egy feloldhatatlan paradoxon. Az igaz történet alapján alkotott alkotás ugyanis – based on a true story, mint mondani szokás – szükségképpen nem elégedhet meg annyival, hogy hat, borzongat, szórakoztat. Neki nem elég a való élet metaforájának lennie, be kell mutatnia a való életet a maga valóságosságában. Ha e megközelítés totálisan képtelen mivolta nem lenne elég, ott a másik elkerülhetetlen csapda: a rendkívüli felnagyíttatik, a hétköznapi elsikkasztatik, a tanulságok kihangsúlyoztatnak. Ha az igaz történetnek nem lenne eget rengető konzekvenciája, megfilmesíteni sem lenne őt érdemes. Ezért a szálak kiegyenesednek, a kör körbeér, kilépni innen se mód, se szándék. Hiszen a néző is ezt akarja: az igazságot szőröstül-bőröstül. A világ legyen érthető és logikus, a jók jók – ha túl nem élhetik, bukjanak el hősiesen –, a rosszak rosszak, a magyarázatok kézenfekvők.

(Csernobililag van plusz egy apróság. Az igazságügyek mentén maradva mintegy. Akinek eszébe jutott már, hogy a mi Trianonunkról a románok tudnák a leghitelesebb filmet készíteni, haladéktalanul emelje fel a kezét. Vagy az örmény népirtásról a törökök. Esetleg a Krím-félsziget bekebelezéséről az oroszok. Bárki történelmének bármely katasztrófájáról bármely ellenségük. Feszített dramaturgiával, árnyalt kor- és környezetrajzzal.)

Az igazság mindezekkel szemben az (nem kell megijedni, csak az enyém), hogy ültünk a garázsok tetején, a vityebszki erdő mélyén, élveztük, hogy hét ágra süt a nap, és vártuk, hogy teljen az a kurva idő. Talán egy hónap volt hátra a szovjet hadsereg sorkatonáiként letöltendő két évünkből, talán valamivel több. Egy április végi estén felsorakoztatták az ezredet, elmondták, baleset történt az erőműben, és kérték, hogy aki szívesen részt venne a károk elhárításában, az jelentkezzen. Elsősorban sofőrökre volt szükség. Később elterjedt, hogy nem is volt kicsi az a baleset, és a radioaktív felhőket felénk fújta a szél. Híresztelték azt is, hogy a törzsnél kiakadt a Geiger–Müller-számláló, de senki sem volt köztünk, aki a saját szemével látta volna ezt.

Gazda Albert írásait itt olvashatja!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/31. számában jelent meg, 2019. augusztus 2-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/31. számban? Itt megnézheti!