Távozz tőlem, algoritmus!

Ahogy nézem, szokás lett némely berkekben kappanhájas nyavalygókként ábrázolni azokat, akiknek nem tetszik a rendszer. Mármint nem az a rendszer, amelyik ezen a 93 ezer négyzetkilométeren körülvesz bennünket – vagy temet maga alá, vagy hogy is –, hanem az, ami nagyobb, globálisabb nála, és szünet nélkül gyakorolja ránk a hatást és a befolyást. Úgyszólván éjjel-nappal. Másképpen mondva: megeszi a lelkünket. Főleg okostelefonjainkon keresztül.

Itt máris bevallhatom – a figyelmes olvasó úgyis rájött visszakézből –: kappanhájas nyavalygó volnék magam is. Öregesen dohogó bácsika. Abból a speciális vérengző típusból, amely annyira gyűlöli immár az algoritmusokat, hogy néhanap alig tudja kordában tartani gyilkos indulatait. Minimálprogramként legszívesebben leköpné őket. Az algoritmusokat. Hogy ez nem is lehetséges praktikusan, az külön sajnálatos. Hevességem legalább fiatalos, ez is valami.

Az algoritmusokkal az a baj, hogy végtelenül ostobák. Ehhez képest rohadtul célratörőek. Vagyis aljasak és könyörtelenek. Ez a legrosszabb kombináció. Nincsenek skrupulusaik. Halálosan meg vannak róla győződve, hogy dönthetnek helyettünk. Abban is holtbiztosak, hogy jót akarnak nekünk. Azt akarják, amit magunk is akarnánk, ha hagynák, hogy magunktól akarjuk. Csak időt és energiát spórolnak nekünk. Elébe mennek vágyainknak, teljesítik kívánságainkat. Tálcán tolják az arcunkba a világmindenséget.

Egyáltalán nem az elmúlt években oly sokszor emlegetett véleménybuborékokról beszélek. Vagyis nem arról, hogy úgy válogatnak, amikor kapom az információt, hogy csak kedvemre valóval találkozzam, bosszantásomra alkalmassal ne. Esetemben ez eleve nem lenne lehetséges. És nem is arról beszélek, hogy nem szeretném tudni mindazt a barátaimról – sőt az ellenségeimről sem –, amit felfoghatatlan balgasággal elárulnak magukról. Ezzel szemben arról próbálok beszélni, hogy az algoritmusok a legkönnyebb ellenállás felé mennek. A kiszolgáltatott fogyasztót mélységesen lenézve azt csapják oda az asztalára, ami úgymond népszerű.

Hogy honnan tanulták ezt? Kézenfekvő. A tömegmédia egy korszakkal korábbi leghatékonyabb eszközétől. A televíziótól. Szegény hülye entellektüelek egy darabig azt hitték az ősidőkben, hogy a tévé is kultúraközvetítő eszköz lehet. Hajmeresztőbbet nem is tévedhettek volna. Pedig a tévé nem árult zsákbamacskát. Ő maga nevezte el magát kereskedelminek. Vállalta, hogy kommersz tetőtől talpig. Ez volt a dolga. (A kommersz szitokszó volt a hetvenes-nyolcvanas években. Ideje, hogy az legyen megint.) Nincs mit csodálkozni, hogy aztán az internettel, majd a közösségi médiával ugyanez lett.

Az internet a miénk, gondolták az entellektüelek. A közösségi média is szuper játék, segít eljuttatni a széles néptömegekhez az okosságainkat. Nos: nem segít. A széles néptömegek hülyeségeit segít eljuttatni hozzánk, és mi csak pislogunk tanács- és gyámoltalanul. (Hogy abban is segít, hogy a tömegdemokrácia tömegebb legyen, mint valaha, az tényleg a hab a tortán.)

Nincs mese: eljött a menekülés ideje. A közösségi média túlnőtt mindenen, kiismertük alaposan, ugyanúgy, mint a televíziót. Ideje búcsút inteni neki. Félreértés ne essék: nem az egész internetről beszélek. Nem lenne helyes kiönteni a fürdővízzel a nagymamát is. (Tévém is van, jegyzem meg. Hogy minek, fene tudja.) Az internet tele van izgalmas, értékes, fontos dolgokkal. Ha megtaláljuk őket – mert utánuk bírunk menni önerőből, tudatosan –, akkor ott vannak. Az algoritmusoktól azonban hiába várnánk bármit is. Úgyhogy ők most már kotródjanak innét üstöllést!

Gazda Albert írásait itt olvashatja!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/33. számában jelent meg, 2019. augusztus 16-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/33. számban? Itt megnézheti!