Részeg nagymamák

Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen, sokat beszélgettünk erről annak idején, a 90-es években. Azóta legalább húsz esztendő eltelt, a nóta azonban ugyanaz maradt.

Három napot töltöttünk a hosszú hétvégén Tokaj-Hegyalján és környékén, Bodrogkeresztúron háltunk – nem véletlen, hogy a legjobb borászok kínálják hazánkban mindenhol a legjobb szálláshelyeket is –, és első este okosabb ötletünk nem lévén bementünk a borvidék névadó fővárosába sétálgatni kicsit, meg hogy együnk valami szelídebbet, lehetőleg szolid áron. Megesik, hogy ez is szempont, aligha vagyunk vele egyedül.

Nem volnánk nyeretlen kétévesek, tényleg negyedszázada járom az ország boros régióit, igaz, hogy az utóbbi időben ritkábban, mint fénykoromban, de bőven vannak tapasztalataim, amelyekre támaszkodhatom. Tudom tehát, hogy pont Tokajban ragacsosabb még mindig a levegő, mint akár a környékén is, ám arra, amibe beleszaladtunk, mégsem számítottam. Balkán, mondanám, ha nem szeretném a Balkánt, és ha nem lenne méltánytalan vele szemben az ilyen minősítgetés.

A főtér még hagyján, egyik-másik helyen hősiesen próbálkoznak, ám a híd felé közeledve minden lépéssel éveket haladtunk visszafelé az időben. Mire odaértünk a parkolóba a Tisza-parton, meg is érkeztünk a hetvenesekbe. Műanyag palackos zempléni – nem sokat számít, hogy tokajinak nem nevezhetik már az ilyet a címkéken – szárazat vagy félédeset parancsol, szintetizátorzene, mindent átható olajbűz, újramelegített lángos ezerkétszáz forintért, egymást támogató mókás nagymamák. Az imént a hetvenes évekkel szemben is gonosz voltam. Akkor még nem volt mikró, és újak lehettek a bódék, amelyek most már nagyon régiek. Itt jegyzem meg: a puncsfagyi, amellyel a lángos áporodott ízét iparkodtam eltüntetni, hajszálra úgy volt finom, mint annak idején, és ez kifejezetten jólesett.

Erre van igény, a fentiekhez hasonló berzenkedésekre ez a sztenderd válasz mindig. Nem lehet elvárni, hogy bárki is kitépje a lángosos és a szintetizátoros kezéből a megélhetés fonalát, egyúttal széles néptömegeket akadályozva meg abban, hogy másfél liter félédes után igenis jól érezzék magukat. Kétségtelen, hogy az ilyen típusú érvelésnek is megvan a maga igazsága.

Az én párhuzamos univerzumomban azonban egy másmilyen pillanatkép is felrajzolható. Ennek centrumában az áll, hogy a tokaji borvidék a legvagányabbak egyike a földkerekségen. A jó aszúnál ízesebb, komolyabb, gazdagabb, izgalmasabb, nemesebb természetes édes bort sehol máshol nem készítenek. Ezt valaha – mondjuk, egy-két évszázaddal ezelőtt – sokan tudták, és tudják itt-ott most is, csak nem elegen. Igazán furcsa helyzet ez. A magyar borról összességében itthon szokták vélelmezni a hazafiak, hogy világhírű, noha távolról sem az. A tokajiról ehhez képest a legfelkentebb szakértők gondolják szanaszét a nagyvilágban, hogy hatalmas dolog, miközben a mieinknek fogalmuk sincs, mekkora érték van a birtokunkban. Amelyet nemhogy nem becsülünk meg eléggé, még azt sem tudjuk, hogyan is kellene ehhez hozzáfogni.

Nem azért kardoskodnék tehát, hogy a népszórakoztatást és a jóárasított mámort haladéktalanul töröljük el a föld színéről. Annak is megvan a maga helye, kapja meg mindenki, amit kíván és ami jár neki. De hogy ezt épp ennek a csodás borvidéknek a fővárosában kellene-e megkapnia, az ügyben érdemes lenne végre egy konkrét következtetésekhez vezető, módszeres vitát nyitni. Még csak azt sem állítom eközben, hogy a részeg nagymamáknál impozánsabb látványt nyújtanának a pénzes bel- és külföldi borturisták hordái a tokaji utcákon. Csak hát ez eleve nem esztétikai kérdés. Ez egyebek mellett országimázs-központú dilemma. Az meg, mint tudjuk, annyira fontos napjainkban, hogy csak na. Na de mivel is kezdtem ezt a cikket?

Gazda Albert a Magyar Hangban megjelent írásait itt olvashatja!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/35. számában jelent meg, 2019. augusztus 30-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/35. számban? Itt megnézheti!