Miért nem vagyok „antikapitalista”? Lányi András válasza Tallár Ferencnek

Azért, mert ahhoz hogy az lehessek, vagy annak éppen az ellenkezője, mondjuk, lelkes híve a kapitalizmusnak, előbb el kellene fogadnom a történelmi materializmus előfeltevését, mely szerint a társadalmi rendszerek lelke a „termelési mód”. Való igaz, a modern polgári társadalom egyik alapelve a piac önszabályozó működése, de tudjuk, hogy ez az elv soha nem vált kizárólagossá. Éppen ellenkezőleg, a piaci típusú érintkezések dominanciájával párhuzamosan, a verseny-logika elviselhetetlen következményeinek ellensúlyozására, a szereplők rendezett együttműködésének, biztonságának, tényleges függetlenségének fenntartása céljából terjeszti ki az állam a maga ellenőrzését és gondoskodását a társadalom életének újabb és újabb területeire.

Ugyancsak logikus következménye a polgári berendezkedésnek egy harmadik elv érvényesülése: az állampolgárok önkéntes társulásán alapuló helyi, munkahelyi, szakmai, kulturális stb. közösségek és szervezetek önállósága, azaz bizonyos fokú mentessége úgy a bürokratikus-adminisztratív, mint a piaci kényszerűségektől. Mert egy társadalom attól lesz polgári, hogy feltétlen tiszteli a szereplők igényét az önrendelkezésre, tehát igyekszik gondoskodni kényszermentes és biztonságos érintkezésük feltételeiről. Ezt csak a három szabályozó elv együttes érvényesülése – szakadatlan küzdelme, természetesen  – érheti el. A „kapitalizmus”, vagyis a nyereség-elvű, növekedés-orientált piaci versenygazdaság csak egy ezek közül. (Durván leegyszerűsítve a kérdést: a piac „hozza” a szabadságot, az állam az egyenlőséget, az önkéntes társulások a testvériséget.)

A három szabályozó elv és az ezek jegyében működő alrendszerek között nincs ok-okozati összefüggés. Működőképes rendszert azonban csak együtt alkotnak. Ezért félrevezető szerintem polgári társadalom helyett kapitalizmusról beszélni.

Nem szavakon vitatkozunk. A történelem megmutatta, hogy valahányszor megpróbálták kiiktatni a rendszerből a magánkezdeményezések szabad versenyét, az eredmény mindig az állampolgárok teljes kiszolgáltatottsága és az erőforrások esztelen pazarlása lett. Az államszocialista kísérletek összeomlása, kegyetlen elnyomó és kizsákmányoló természetük lelepleződése óta a baloldali radikalizmus  hívei voltaképpen nem tudják megmondani, hogy mit akarnak. Csak azt, hogy mit nem: kapitalizmust.

De figyelem! Ugyanilyen elnyomáshoz, pazarláshoz, kiszolgáltatottsághoz vezet a piacon sikeres szereplők (a „kapitalisták”) meg-megújuló törekvése is, hogy mentesüljenek az állam és a helyi közösségek ellenőrzésétől. Azonban paradox módon, amilyen mértékben ez sikerül nekik, olyan mértékben szűnnek meg piaci szereplők lenni. Ugyanis, ha a jogi és erkölcsi korlátok nem érvényesülnek, többé nincs akadálya annak, hogy a kívánt versenyelőnyhöz ne termékeik jobb minősége vagy a termelés költséghatékony megszervezése útján jussanak, hanem a munkaerő árának leszorítása, a vásárlók megtévesztése, a környezeti és szociális költségek áthárítása révén. És nincs rá semmi okuk, hogy ehhez ne vegyenek igénybe olyan célravezető eszközöket, mint az információ monopolizálása, jövedelmeik eltitkolása, a döntéshozók megvesztegetése, politikai nyomásgyakorlás, magánhadseregek vagy titkosszolgálatok bevetése stb. (Úgy rémlik, éppen a tőkekoncentráció törvényéről és a világgazdaság rendjéről értekező Marx volt az, aki már másfél száz évvel ezelőtt felismert ilyen tendenciákat.)

Ezért írtam, hogy a multinacionális cégbirodalmak és pénzügyi hálózatok nem gazdasági, hanem politikai szereplők. Az államoktól annyiban különböznek csupán, hogy semmiféle társadalmi ellenőrzés alatt nem állnak, és nem tartozik hozzájuk se népesség, se földdarab, amelyért felelősséggel tartoznának.

Vitapartneremmel szemben azt állítom tehát, hogy amikor a globalizált gazdaság kulcsszereplői így járnak el, azaz „a tőkés termelés logikáját” ad absurdum viszik, már nem „tőkés termelők”. Mert tőkés termelésről csak a maga helyén beszélhetünk: ott, ahol a piac mechanizmusai szerves összefüggésben működnek a társadalmi önreprodukció egyéb tényezőivel. Az a vagyon, amely alapvetően nem piaci típusú viszonylatokban keletkezik, hanem hódítás, diplomáciai alku, politikai osztogatás, jogsértés, rablás vagy zsarolás útján, a szó klasszikus (marxi) értelmében nem tőke többé, és tulajdonosai nem tőkésként fognak viselkedni.

Engedékenyebb megfogalmazásban: a tőketulajdonosok örök törekvése, hogy a helyi társadalmi ellenőrzés alól szabaduljanak, ma ugyanúgy, mint az eredeti tőkefelhalmozás és a laissez-faire korában, átütően sikeresnek bizonyult, és ez a siker ezúttal is létében fenyegeti a modern társadalom fennmaradását. Ez a fenyegetés a legkézzelfoghatóbb módon az ökológiai katasztrófa képében jelenik meg: a világgazdaság mostani rendje és az élővilág pusztulása közti összefüggést nagyjából ugyanúgy látják zöldek és baloldaliak, de nemcsak ők, hanem majdnem mindenki. Az utak ott válnak el, hogy ki merre keresi a megoldást. A civilizációs válság elhárítása vagy enyhítése szerintem ugyanúgy nem remélhető a „kapitalistáktól”, mint a „bürokratáktól” vagy a „civilektől”, de attól sem, ha megpróbáljuk kiiktatni a társadalmi önszabályozás egyik vagy másik „meghibásodott” elemét.

Ez utóbbiak közül az elsőbbséget én, mint korábbi írásomban jeleztem, a kisebb-nagyobb közösségek önrendelkezésére alapított, alulról felfelé építkező működésnek biztosítanám. Valahogy úgy, ahogyan a modern, közösség-elvű konzervatívok és az ő anarchista elvbarátaik (nem elírás!) mindig is gondolták.

A Magyar Hangban megjelent véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.