Képek a befőttesüvegben – Sára Sándor emlékére

Felrobbantottak egy szigetet a Felső-Tisza-vidéken valamikor a nyolcvanas évek elején. Igazából nem is volt sziget, csak egy hordalékból felhalmozódott, nagyra nőtt zátony, amely tán az árvízvédelemnek állhatott útjában. Eltüntetésével viszont a magyar filmtörténet legendás helyszíne, Gaál István és Sára Sándor korhatárt jelentő alkotásáé vált semmivé.

1963 nyarán itt forgatta a pályakezdő Gaál István első nagyjátékfilmjét, a magyar újhullám első hajtásának tekinthető, jól észrevehetően Antonioni hatását hordozó Sodrásbant. A máig eleven mozihoz számos egyéb „elsőség” társul; először szerepelt például filmben Kozák András, Drahota Andrea vagy a fiatalon meghalt Csíkos Gábor. Ahogy a sajtó utóbb megjegyezte, s feltehetően ennek nyomán a köztudatban elterjedt: a film „két fiatal művészt indított útjára: Gaál Istvánt, a rendezőt, és Sára Sándort”. Csakhogy Sára éppen egy évvel korábban már fényképezett filmet, Fehér Imre Asszony a telepenjét. Az viszont kétségtelen, hogy a pályakezdő operatőrre a Sodrásban festői szépségű felvételei irányították az országos figyelmet.

Kevéssé köztudott, hogy első asszisztensként a középiskolai osztálytárs, gyermekkori barát, Huszárik Zoltán is részt vállalt a Sodrásban elkészítésében. Huszárik két esztendővel volt idősebb az 1933-ban Turán született Sára Sándornál. Szomszédos faluban éltek, a Galga mentén játszottak együtt, iskolába pedig Aszódra jártak. Sárát azonban a háború forgataga elragadta innen. Aljegyző édesapját 1945-ben internálták, fia a nagyszülőkhöz került Jászberénybe, a középiskolát hosszas vándorlás után végül Pesten, a Vörösmarty-gimnáziumban fejezte be. Filmes pályája igazából még az érettségi előtt indult: osztálytársával, Bácskai Lauró Istvánnal (a Keménykalap és krumpliorr későbbi rendezőjével) az akkor parkolópályára helyezett Szőts István nyomába szegődtek. A rendező az ötvenes években nem készíthetett egész estés mozit, rövid kultúrfilmeket azonban forgathatott. Az 1953-ra befejezett keskenyfilmjében, a Váraljai tojásfestésben segédkeztek neki, Sára az akkumulátort cipelte. (Mester-tanítványi viszonyuk Szőts haláláig, 1998-ig megmaradt, az Emberek a havason öt évvel ezelőtti digitális felújításában Sára Sándor is részt vett.)

Szőtsnek mutatta meg első fényképeit is. A rendező felfigyelt a fiúra, tanácsaira születtek azok a balladisztikus-szociografikus hangulatú felvételek, amelyeket 1953-ban – mintha népmesében olvasnánk – hatalmas dunsztosüvegekben vitt második főiskolai felvételijére. (1952-ben, a világot önmagában bemutató, ideológiai máztól mentes képeit látva, „öncélúságukat” kifogásolva még elutasították. Akkor, a legkeményebb Rákosi-diktatúra idején rúgták ki kulák származására hivatkozva a rendező szakról Huszárik Zoltánt is.) „A tehetség nem vész el, legföljebb elkallódik…” – mondta Sára Sándornak akkor a saját helyzetét is pontosan jellemző, keserű mondatot Szőts. „Márpedig én nem fogok elkallódni! És most már, ha a fene fenét eszik, akkor is operatőr leszek!” – felelte a fiú.

A folytatás is népmesei: 1953-ban a papírjait elkeverték, ám ő Pesten járva besétált a főiskolára megérdeklődni, mikor lesz a vizsga. Az utolsó időpont szerencséjére másnapra volt kitűzve. Egész éjjel nagyította képeit. Egy éven keresztül geodétaként járta az országot, az anyag tehát változatos volt. „Dolgoztam a szegedi tanyákon, Várpalotán, Debrecenben. Mindig minden területen készítettem felvételeket házakról, fákról, emberekről. Fényképeztem cigányokat, parasztokat, tanyasiakat, mindenkit, akikkel az ember összejött” – nyilatkozta később Szilágyi Erzsébetnek adott életútinterjújában. A befőttesüvegekben (ahogy Pintér Judit felidézi) lehajtott fejű, meggyötört arcú öregemberek, fekete kendőbe burkolódzó, nehéz batyut cipelő, rongyos, fogatlan öregasszonyok, sebesült ujjú, mezítlábas gyerekek képei szerepeltek. Felvették. Ahogy Illés György, az operatőr tanszak vezetője visszaemlékezett Sára érkezésére: „Feljött vidékről egy fiatalember egy hallatlanul érdekes fotósorozattal. Álomszép dolgokat csinált.”

Gaál István és Sára Sándor a főiskolás években kezdtek közös munkákba. „Engem és Sára Sándort az a meggyőződés vezetett – nyilatkozta az ezredforduló távolságból visszatekintve Gaál István –, hogy elég volt a lakkozó dokumentumfilmekből.” A magyar valóság bemutatása-láttatása persze nem volt könnyű feladat. Gaál egyik ötletére még főiskolásként a mindenható Keleti Márton a forradalom kitörése előtt éppen két nappal ezért nem akart engedélyt adni; 1957 képlékenyebb viszonyai között azután elkészülhetett az etűd, a Pályamunkások, amelyet Sára fényképezett. Ugyanebbe a sorba illeszkedik az ingázókról szóló Oda-vissza, amelytől rideg valóságábrázolása miatt megvonták a prémiumot. A Sodrásban előtanulmányának tekinthető a Tisza című etűd. Egyszer szerepet cseréltek, az 1962-es, Balázs Béla Stúdióban befejezett Cigányoknak Sára volt a rendezője, Gaál pedig az operatőre. (Mindössze két hétig mehetett a Bartók moziban, fesztiválra évekig nem engedték.)

A Cigányok szintén előtanulmány. Képei mintha Sára Sándor első nagyjátékfilmje, a Feldobott kő brutális erdei jelenetében folytatódnának: a romák lakhelyét rendőrök szállják meg, majd a velük érkező borbélyok tetvetlenítés címén kopaszra borotválnak férfit, nőt, gyereket. Ha soha többé nem ment volna kamera közelébe vagy ült volna a rendezői székbe Sára Sándor, neve a Feldobott kővel akkor is fennmarad a magyar filmtörténetben. Az erősen önéletrajzi alapú mozi, amelynek Sára volt az operatőre is, politikai tabukat kikezdő bátor és szép alkotás, a filmes pályára készülő Pásztor Balázs története. A sikertelen felvételi után geodétaként dolgozó fiú a hétköznapokban a földjüktől megfosztott tanyasiak és a megalázott cigány emberek sorsán keresztül szembesül a rendszer kegyetlenségével, erkölcstelenségével.

A történet eredetileg azzal zárul, hogy a „tetvetlenítést” megörökítő főhős fényképezőgépét szorítva elszalad a rendőrök elől. Hogy bemutassák, kerettörténetet kellett forgatni hozzá: a záró képen Pásztor Balázs vonaton ül, a városba megy; előtte óriási dunsztosüveg, benne a kopaszra nyírt, lesütött szemű emberek fényképei. A kamera hosszan elidőzik a torz, az üveg ívét követő felvételeken. Aztán a tanyát látjuk viszont: a fiúból rendező lett, filmet forgat az ötvenes évek megpróbáltatásairól. Habár a célzatosnak szánt üzenet (a Kádár-rendszerben szabadon meg lehet örökíteni a korábbi visszásságokat) is kiolvasható a képkockákból, a kiegészítés sokkal inkább a Feldobott kő vádirat jellegét erősíti. Nem azt sugallja elsősorban, hogy „most már ez is lehet”, hanem hogy „nem felejtünk”!

Sára Sándor alkotó évtizedeire visszatekintve az egyszerre tehetséges és becsületes, máig nem a jelentőségéhez mérten kezelt művész pályaíve rajzolódik ki előttünk. Egyetlen újságcikkben összefoglalni valósággal képtelenség a fordulatos és gazdag életművet. Hiszen beszélni kellene még a Szindbádról, amelynek kollektív vizuális memóriánkba mélyen beivódott felvételeit neki köszönhetjük. (Ő pedig a forgatásnak a feleségét, Szegedi Erikát.)

Beszélni kellene a 80 huszárról, a második magyar hadseregről készített 25 részes, több mint 100 embert megszólaltató, a tévé műsoráról gyorsan levett dokumentumsorozatról és a tényről: ő forgatta az egyetlen interjút Bibó Istvánnal, majd Donáth Ferenccel, a Márciusi Front szervezőivel, tagjaival. És beszélni kellene a Duna Tévéről, amely máig felmérhetetlen hatást gyakorolt a határon inneni és túli magyarság összetartozásának erősítésére; a meg nem valósult tervekről, a madéfalvi veszedelemről szóló alkotás forgatás előtti betiltásáról (azt kifogásolták, hogy túl sokszor hangzik el benne a szó: „Erdély”). És persze a kései művekről, köztük A vádról, amely addig filmen fel nem dolgozott témával, a Vörös Hadsereg katonái által a nőkön elkövetett erőszakkal foglalkozott. Bár A vád túlnyomórészt fanyalgó, negatív kritikákat kapott, megszületése idő előtti jele, korai nyitánya volt az ezredforduló után bekövetkező emlékezetpolitikai fordulatnak.

„Majd számon kérik rajtad a történelmet, és igazuk lesz – mondja a főhős az életmű tömör összefoglalásának is tekinthető, gyakran idézett gondolatot A feldobott kő végén. – Kérd számon a történelemtől az embert, és igazad lesz. És kérd számon magadtól is.”

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/39. számában jelent meg, 2019. szeptember 27-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/39. számban? Itt megnézheti!