Nagy Imre kekszországban

Mióta végképpen morzsamagyar lettem – nem is tudom, hogy dicsekszem ezzel, vagy panaszkodom –, csomó minden késve jut el hozzám. Már ha eljut egyáltalán. De ha nem, akkor is mi van, semmi se. Mondjuk, a Válasz Online Háy János-interjújáért kár lett volna, ezt több mint két hónap spéttel tettem magamévá a minap, és ritka nagy telitalálatokra bukkantam benne. A morzsamagyar is onnan van.

Azt hangoztatja ez az író ember, hogy kettétört keksz az ország, és a mindkét oldalról lemorzsolódottaknak nincsen hazájuk. Konkrétan így fogalmaz: „Egyre többen vannak, talán már a többség, akik lemorzsolódtak mind a jobbos, mind a balos harci alakulatokról. Akik bár szavazni lehet, hogy elmennek, és behúzzák az ikszet ide vagy oda, de azonosulni rég nem tudnak sem a vallonokkal, sem a flamandokkal. Otthontalannak lenni a saját hazádban, ez elég szar dolog.” Vannak később más érdekes megmondások is, akiket érdekelnek, keressék meg a szöveget az interneten, nem valami bonyolult dolog ez, biztos, hogy sikerülni fog. Hogy érdemes, ahhoz nem fér kétség.

A lényeg, hogy kekszország. Meg hogy morzsamagyar. Hát ennél pontosabbat még sosem hallottam. (Noha a „talán már a többség”-et nem hiszem.) Irigykedem, hogy nem nekem jutott eszembe. Mellékszál egyébként, de ez idő szerint – az aktuális konstelláció keretei közt – arra sem vennék mérget, hogy „elmennek, és behúzzák az ikszet ide vagy oda”. Egy részük legfeljebb, de fix, hogy mind egy szálig nem. Mindegy, ne feszegessük.

Ellenben az történt a fentiekkel is összefüggésbe hozható módon, hogy merőben véletlenül keletkezett egy újabb kedvenc kis helyem Budapesten. Egy amolyan parkocska. Az úgy volt, hogy egyik este várnunk kellett néhány percet, talán negyedórát is a Jászai Mari téren valakire. (Miután megtekintettük A nagy Gatsbyt még premier előtt a Vígszínházban, jó lesz.) A valaki a 2-es villamossal érkezett a Kossuth tér felől. Hogy ne ácsorogjunk a kietlen megállóban, mint a faszent, lesétáltunk a Fehér Ház és a Margit híd hídfeje közé a zöldbe, mert láttuk, hogy van ott valami, és a valami mellett fiatal emberek üldögélnek, heverésznek, borozgatnak, kvaterkáznak.

Miután alaposabban megközelítettük, kiderült, hogy a valami nem más, mint Nagy Imre, akit száműztek a Vértanúk teréről, a Parlament közvetlen közeléből. Gőzöm sem volt, hogy épp ide jutott szegény. Mint csökkentett érdeklődésű morzsamagyart elkerültek a vonatkozó információk. (Noha szoktam közlekedni is arrafelé, az sem segített eleddig, vak voltam a nóvumra.) Az eltávolítás megvolt nekem, ám a megérkeztetés nem volt meg. Ennélfogva egy darabig csak álltam, vehemensen csodálkozva. Azon csodálkozva, hogy milyen jól áll Nagy Imrének a környezet. Majd ülve folytattam ugyanígy. Meglelte, íme, hazáját, gondoltam stílszerűen.

Azért stílszerűen, mert néhány évvel ezelőtt József Attila is így járt. Őt is elmozdították, miatta is ment a sopánkodás – szerencse, hogy nem sivalkodást írtam, már csak az hiányzott volna, tényleg –, és neki is sokkal-sokkal jobb helye lett ott, ahol azóta található. Hogy a tömegturizmus külföldi illetőségű szereplői olykor a nyakába ülnek, úgy fényképezkednek, amiatt tuti, hogy nem haragszik. Ugyanígy Nagy Imre is el fogja viselni, hogy többen simogatják a különféle elemeit immár, mint korábbi állomáshelyén. Ilyen a népszerűség átka. Avagy: valamit valamiért.

Gazda Albert a Magyar Hangban megjelent írásait itt olvashatja!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/37. számában jelent meg, 2019. szeptember 13-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/37. számban? Itt megnézheti!