A Sós Sziklák Völgye

Rus Tem, mondta Zoli, amikor visszakérdeztem, hogy kicsoda és az indián. Rus Tem és az indián, ez a könyv címe. Delfin-könyv, csak nem jut eszembe, hogy ki írta. Még mindig úgy éreztem, hogy nem értem pontosan, de most már hagytam. Bólogattam inkább, ha Rus Tem, hát Rus Tem, majdnem olyan, mint Tokei Ihto, és bevallottam, hogy nem olvastam még. Noha nagyon sok indiános könyvet elolvastam addigra. Azt is lehet mondani, hogy azok voltak a kedvenceim, egyből a Benedek Elek-meséskönyvek után kerültek előtérbe, letaszítva a toplistám tetejéről a világszép nádszál kisasszonyt, akibe pedig szerelmes voltam korábban.

Amúgy komoly fába vágtam a fejszémet már elsőre, a Tokei Ihto visszatér nehéz olvasmány volt, és az ötkötetes James Fenimore Coopert is butaság volt az utolsó résszel kezdeni. Az ilyesmit olykor a véletlenek alakítják, ez volt ott a nagynéném polcán, A préri, a többi nem volt ott, ezt kellett magamévá tennem. Ha az ember eléggé elszánt volt, és már látta Gojko Miticet a tévében, akkor ment előre, fittyet hányva a kronológiai zűrzavarra. A hetvenes években különben is mindenki indián szeretett volna lenni. Nem űrhajós, mert az űrhajósokat túlzásba vitték, és a sci-fi korszak csak később következett. Addig maradtak a nemes lelkű rézbőrűek.

Meghozta hamarosan a Jézuska a Nagy indiánkönyvet egészben is, fel lett falva azon melegében annak ellenére, hogy bővelkedett szomorú fordulatokban. A fehérek közül csomóan gonoszak voltak, és a rézbőrűek sem voltak mind jó fejek, szerencsétlen Unkasz már a második kötetben hősi halált halt, és Csingacsgukot is utolérte a végzet a negyedikben. Ezek a klasszikus szerzők még nem tudták, hogy a történetek végének boldognak kell lenniük.

Karl May sem volt tisztában ezzel a kézenfekvő formulával, ő is hagyta megölni Winnetou-t a negyedik kötet végén, durván megsebezve lelki világomat. Főként, hogy ez a tetralógia tényleg áttörést hozott, sem előtte, sem utána nem pusztítottam akkora sebességgel a betűket, két és fél nap sem kellett, hogy eljussak az elejétől a végéig. Ráértem, kihúzták a legesleghátsó fogamat, alig bújt ki, máris tönkrement, volt három hosszú és kampós gyökere, alig tudták elállítani a vérzést, be is lázasodtam. Nemcsak a May-művet érdemeltem meg a szenvedéseimért, hanem az iskolátlan pihenőt is. Onnantól Old Shatterhand szerettem volna lenni, úgy emberileg, mint fizikailag, egyik sem jött össze, rengeteget kellett volna dolgoznom hozzá.

A Rus Tem viszont tényleg nem volt meg, harangozni sem hallottam róla, holott minden héten bementem a magyar könyvesboltba kétszer-háromszor, hadd lássam, hoztak-e valamit frissen. Megnéztem a Delfin Könyvek elején is, hogy mi van előkészületben, és ha volt lista az utolsó oldalaikon arról, hogy mi jelent meg, akkor azt is. Tudtam sorolni, hogy Erich Kästner: A repülő osztály, Szent-Iványi Jenő: A görög gálya titka, Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk, Hosszú Toll (Sath-Okh): A Sós Sziklák Völgye és így tovább.

Kölcsönadod? – kérdeztem Zolit. Persze, mondta, holnap behozom. Nem csoda, hogy nem hallottam róla. Valójában az volt a címe, hogy Lusta Emmi és az indián. Semmi Rus Tem. Lusta Emmi! Ráadásul egyáltalán nem volt indiános könyv. Jó könyv sem volt. Kamaszokról szólt. De olyan kamaszokról, amilyenek nincsenek is. Alig bírtam végig olvasni. És A Sós Sziklák Völgye nincs meg nektek? – próbálkoztam Zolinál, amikor visszavittem. Azzal megvigasztalhatnál. Nem volt meg. Úgyhogy szomorú maradtam.

Gazda Albert a Magyar Hangban megjelent írásait itt olvashatja!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/39. számában jelent meg, 2019. szeptember 27-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/39. számban? Itt megnézheti!