Szent karácsony, személyesen

Egy ünnep sosem lehet teljes az ünnepelt nélkül. Távollétében lehet emlékezni, felidézni, de jelenléte elengedhetetlen. Épp így van az ünnep személyességével is. Az, hogy ki mit ünnepel és miért, pontosan meghatározza helyét az ünnepben. Legyen szó egy családi összejövetelről, vagy egy nagyobb közösséget érintő eseményről, az ünneplendő megidézése és a személyes részvétel egyaránt segít abban, hogy a hétköznapitól, az átlagostól, a megszokottól eltérjünk.

Mivel a karácsony igazi konzumünneppé vált, jól meg lehet figyelni, hogy hogyan zajlik a készülődés, hiszen az eredetileg vallási ünnep rég kimozdult eredeti helyéről, s lett egy időben fenyőünnep, finomabban fogalmazva aztán a szeretet ünnepe, manapság pedig – legalábbis ez látszik – az ajándékozás, az év végi bónuszok, a költekezés, tehát a fogyasztás kiemelt eseménye. Még az ünnep eredettörténete is a reklámszakembereknek kedvez, mert benne kisgyerek, meghatódott család, kedves állatok, emberfeletti lények szerepelnek. A karácsony eközben azért mégsem vesztette el igazi tartalmát, de ahhoz, hogy az ünnep mélységét érzékelni tudjuk, két dologra mindenképp szükség van. Az egyik épp a jeles napok, mint a valamire emlékezés idejeként való számontartása, a másik a személyes jelenlét.

A bibliai események újragondolása és továbbadása nem keresztyén találmány, jól ismert, hogy az ószövetségi ünnepek legfontosabb része az ünnepi események újramondása. Talán a legismertebb ezek közül a páska ünnepe, a szédereste, ahol az asztalfőn helyet foglaló meséli el az Egyiptomból való szabadulás történetét, hiszen ez hordozza elsősorban az ünnepi üzenetet. Szokás szerint ilyenkor a családfő melletti egyik hely üres, a hagyomány szerint az Illés próféta helye, a másik oldalon pedig a legfiatalabb ülhet, nem véletlenül. Hiszen a továbbadás a cél, a szokásé, az eredettörténeté. Így foglalhatott helyet egyébként az utolsó vacsorakor Jézus mellett a legfiatalabb tanítvány, János apostol.

Rímelnek erre a karácsonyi magyar népszokások, melynek főszereplői minden korban a gyerekek voltak. Gergely Zoltán népzenekutató egy néhány éve megjelent tanulmányában (Korunk, 26. évf. 12. sz.) írja, hogy az általa megkérdezett idős mezőségi asszonyok a karácsonyi énekeket, köszöntőket, azaz a szokásokat, melyeket kántáláskor műveltek, a szüleiktől vették át. És ezzel együtt vették át a karácsonyi történetet, azaz lettek részesei az ünnepnek. Így valósult meg egyszerre mindkét feltétel: lett tudásuk az ünnep eredetéről és lett személyes kötődésük hozzá.

A Biblia két tudósítást is ad Jézus születéséről. A gyermek és szülei mellett a Máté evangéliumában a napkeleti bölcsek (a magyar hagyományban „háromkirályok”), Lukácsnál a pásztorok a főszereplők. Semmiképp sem véletlen, hogy a magyar néphagyomány elsősorban a pásztorok történetével foglalkozik, hiszen ez a kultúra ismerős volt, legalábbis eleink számára. A Jézusnak drága ajándékokat vivő bölcsek (háromféle ajándék, tehát hárman vannak, bár a Biblia nem ír a létszámról) helyett a nyájukat őrző s karácsony éjszakáján az Isten angyalával találkozó, majd Betlehemig elsiető pásztorok segítenek a népdalok éneklőinek személyesen belehelyezkedni a történetbe.

Az egyik legismertebb, Kallós Zoltán gyűjtötte mezőségi karácsonyi ének ráadásul majdnem teljesen biblikus, precíz és érzékeny összefoglalása a Megváltó születésének:

Betlehem kis falujában,
Karácsonykor éjféltájban
Fiúisten ember lett,
Mint kisgyermek született.

Őt nevezték Jézuskának,
Édesanyját Máriának.
Ki pólyába takarta,
Befektette jászolyba.

Az angyalok fenn az égben
Mennyei nagy fényességben.
Zengetik az éneket,
Fiúisten ember lett.

Pásztorok a falu mellett,
Báránykákat legeltettek.
Hallották az éneket,
Betlehembe siettek.

Megtalálták a jászolyba,
Jézuskát az istállóba.
És őt szívből imádták,
Mennynek-földnek királyát.

Az ének annyira pontosan meséli el a történéseket, hogy hitvallásként is olvasható (énekelhető), különösen, ha hozzávesszük a folytatást, melyben gyakorlatilag a teljes üdvtörténet megjelenik:

Jézusunkat nem szerették,
A rossz emberek üldözték,
Míg egy éjjel elfogták,
Pilátushoz hurcolták.

Elítélték kínhalálra,
Megfeszítni keresztfára,
Megfeszítni keresztfára,
Sírt csináltak kősziklába.

De nem sokáig maradt ott,
Húsvét napján feltámadott.
És elküldte a Szentlelket,
Szenteljen meg minden lelket.

Pünkösd napján küldte le,
És ott maradt örökre.

A dal szövege és a méltóságteljes, ünnepélyes lassú zene nem csak Jézus földre jövetelének módját jeleníti meg, de célját is. Itt ér össze az ünnep az ünneplő szándékával. Hiszen a karácsony elsősorban arról szól, hogy „Fiúisten ember lett” és arról, hogy mindez hogyan és miért történt. Az énekben és a hozzá tartozó köszöntésekben ott vannak – megidézve – a nagy pillanat tanúi, a pásztorok, és velük együtt – időben és térben ugyan távol, mégis nagyon közel – azok, akik a dal segítségével mesélik el a maguk és a hallgatóság számára mindazt, ami történt.

A karácsonyi népszokások – ahogy azt a már idézett Gergely Zoltán egy néhány évvel ezelőtt megjelent könyvében (Mezőségi kántáló énekek, Hagyományok Háza, 2016) részletesen is bemutatja, természetesen a benne részt vevő emberek, közösségek gondolkodásmódja, hitvilága, életkörülményei szerint alakultak. Megható például az az ünnepi dal, melyben a gyermek Jézus szenvedéseivel kapcsolatban komoly – igaz, utólag beválthatatlan – felajánlást tesznek, így:

Ó, ha Magyarországban,
Bicske mezővárosban,
Jöttél volna világra,
Akadnál jobb országra.

Mert adnánk jó mézecskét,
Vajas, édes tejecskét,
Szükségedet megszánnánk,
Párnácskánkba takarnánk.

Olyannyira komolyan gondolja a dal a kedves vendég fogadását, hogy a folytatásban egyenesen világnagy mulatság kereked(ne):

Sör, bor folyik mint tenger,
Ihatik ott az ember,
Valahányszor ásitoz,
az angyal pálinkát hoz.

Ez utóbbi bőven túlzásnak tartható, bár semmiképpen sem az, ha elgondoljuk, hogy hogyan képzelték eleink (?) az örömöt, a mulatságot.

És még valami a személyességről. Mert azért a karácsonyi népdalokban előkerülő különféle ajándékok nem véletlenül szerepelnek ott. A köztudottan értékes dolgokkal, arannyal, tömjénnel és mirhával érkező napkeleti bölcsek mellett nem akart lemaradni a népdalokban szereplő, vagy az azt éneklő, köszöntőt mondó ember. Itt mintha nem ragaszkodna már annyira a biblikumhoz, ahol egy árva szóval nem említődik, hogy a pásztorok bármiféle kézzelfogható ajándékot vittek volna Betlehembe (hogy is vihettek volna: a napkeleti bölcsek tervezetten indultak, a pásztorok kis idővel az angyal megjelenése előtt még nem is sejthették, hogy különleges éjszakát érnek). A karácsonyi szokásokban is megjelenik az ajándékozás, a kántálókat a köszöntést fogadók megvendégelik, így lesz közös az ünnepük.

„Egy lépésünk sincs fölfelé! Istennek kell lejönnie hozzánk a mindenség meredékén át” – ezt a XX. század egyik – sok szempontból legkülönlegesebb – keresztyén gondolkodója, Simone Weil mondja. A karácsonyi népszokások és bennük az ünnepi népdalok jó példák arra a tudásra, hogy a jeles napok üzenete sosem az emberi szándékon át érhető el. Hogy minden, ami az ünnepet körülveszi, csak reakció lehet az isteni közeledésre. Ezzel együtt mind ezek a válaszok, mind az ünnepre való felkészülés, ha közben nem felejtjük el az előbbieket, szép és méltó. A karácsony története ugyanis épp azt mondja, hogy mivel innen nézve a mennyei világ teljességgel elérhetetlen, annak összekapcsolódása csakis onnan felénk irányulva történhet meg. És ez az összekapcsolódás Jézus földre jövetelében emberi, szelíd és befogadható módon történt meg, hogy fel tudjuk fogni és el tudjuk fogadni. Személyesen jött el, hogy az egyetemes és elérhetetlen személyes és kézzelfogható legyen. Várható, meglátható, megérinthető, befogadható, ünnepelhető, elénekelhető, megtartható.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/48. számában jelent meg, 2019. november 29-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/48. számban? Itt megnézheti!