Érdemes kimenni a vásárcsarnokba – mondta apám, amikor december elején a karácsonyfa szóba került, ott lehet igazán szépet kapni. Ezt minden évben említette, no, csak azután, hogy anyámék nem titkolóztak többé, elárulták, Jézuska nincs, azaz van, csak egészen másképp.
A múlt század ötvenes éveiben a politikai rendszer vad istentagadásában még a karácsony naptári törlését is tervbe vette, ám a szívekből kiűzni… – erre még az elszánt ateisták sem mertek vállalkozni. Minthogy a karácsonyra a Lenin-összesben sem utalt egyetlen mondat sem, az épülő szocializmus lágy jellemű ideológusai szemet hunytak; hát legyen! A karácsony végtére nem sok vizet zavar, ártalmatlan gyerekes szokás, nem állja útját a töretlen fejlődésnek, a nép amúgy is csak privát jókívánságokban említi, meg az énekben: Kiskarácsony, nagykarácsony, és nem ellenség a kalács sem, amely kisült-e már.
A karácsony velünk maradt tehát, de új nevet kapott. Fenyőfaünnep. Ez lett belőle. A fa bálványként, sajátos imába foglalva egy gyermekdalban megszemélyesült: Te szép zöld fenyő, köszöntünk mi téged, hozz örömet mindnyájunknak és boldog új évet. Ötletes propagandisták divatba hozták a Télapó szakállas figuráját (bolti kirakat nem volt nélküle), aki szakasztott olyan volt, mint a Mikulás, bár nem volt sem az, sem a Jézuska, de valahogy mégis helyettesítette mindkettőt.
Szent Miklósról és Jézus születéséről nem esett szó, már hogyan is, csak a rendszerváltás után. A Mikulást ugyan manapság néha Joulupukkinak hívják, de ez talán kevéssé zavaró.
Az ateizmussal agyonetetett úttörőmozgalom központi fenyőünnepet is rendezett, nem ám másutt, mint az Országház kupolatermében, ahol évről évre égig érő, hatalmas állt, csúcsán vörös csillag, egész nap zajos esztrád: bohóccal, bűvésszel, akrobatával, kórusok, körtánc, zakatolás.
Hogy általános iskolai osztálytársaimnál otthon volt-e fenyő, nem tudom, inkább ajándékainkkal dicsekedtünk, de ha valaki a téli szünetben feljött hozzánk, elcsodálkozott. Nálunk mindig csillogó nagy fa volt, sarokszobánk közepén állt, tartóállványát ma is őrzöm. De még az égősorokat is. Kettő is van, az egyiket apám barkácsolta, tizenhat gyertyaégő, soros kötésben. Kivált tetszett, ha egyetlen villanykörtét kicsavartam, elaludt mind, és fordítva.
Ó, azok a beregi karácsonyok... | Magyar Hang
A mi karácsonyfánk tetején nem fényes csúcsdísz, de még csak nem is csillag volt, hanem egy rézcsengő.
Anyám idejekorán nekilátott a karácsonynapi ebéd előkészületeinek, odavártuk az egész családot. Először november végén a linzeres süteményeket sütötte, ezeknek még jót is tett, ha az ünnepig kicsit kiszáradtak, aztán következett a piacolás, többször is menni kellett, anyám a kövér Irénkénél, a baromfi s asszonynál vásárolta a pulykát, az isten bizonyra mondta az előző napi vágást, a pulton vasalt, fehér abrosz, rajt a kopasztott házi szárnyasok. Ünnep előtt pár nappal sorállás a halasnál, nyitáskor a bolti nagy vizes medence még üres volt, kisvártatva jött a teherautó, egyenest a kiskunsági halgazdaságból. Úgy volt ez, hogy sort fogni apám állt oda hajnalban fülvédős sapkában; meleg harisnya, bakancs, toporogva dacolt a hideggel, anyám nyitáskor váltotta, a hal kiválasztását dehogyis bízta apámra.
A fenyőfát, hogy el ne kapkodják, kellő időben, két héttel karácsony előtt vettük meg. Apa tízéves koromban hívott először, gyere velem, fi am, a korán kelés nem fog neked megártani (így mondta, szó szerint), jól öltözz fel. Nem mentünk mi egyszer sem a vásárcsarnokba, megelégedtünk a Lehel piaccal.
Már hajnalban kirakták a teljes raktárkészletet, csak a templom oltárára tartottak vissza két szép fenyőt, a többit egymás hegyére-hátára hányták, úgy feküdtek nyomorultul. Olcsó lucfenyő valamennyi, más fajta nem volt, hullatták a tűlevelet bőséggel, az árus függőlegesbe emelte, a földhöz ütögette, bomoljanak ki ágai, mi hátráltunk öt métert, hunyorogva szemügyre vettük; na, ez jó lesz. Amikor huszonnegyedikén feldíszítettük, anyám évről évre azt mondta: gyönyörű, ügyesek voltatok.
Csak egyszer nem dicsért meg. Apám, a körorvos előző évben szokásos betegkörútján egy külkeres betege lakásán pillantotta meg a csodát, egy motoros karácsonyfa-forgató berendezést. A szovjet gyáripar remeke, apa ámulva bámulta, rajongott a karácsonyi kütyükért. Jövőre hozok én egyet a doktor úrnak Moszkvából – ígérte a férfi.
És valóban. Most kicsomagoltuk, két lámpasor is járt hozzá, böngésztük a rajzos használati utasítást, lelkesen segítettem, ez remek lesz. Aztán elkészültünk. Ahogy a fa körbeforgott, ütemesen váltakozva gyúltak rajta a fények. Ám szálegyenes fa, tudjuk, nem létezik, ez meg szegény a szokásosnál is hajlottabb volt, egy órán át próbáltuk ügyesen a készülékbe faragni, de törzse forgás közben eléggé mulatságosan hastáncot járt, dőlt balra, dőlt jobbra.
Apám a fejét vakarta, én nem mertem ránézni, megsajnáltam, anyám elnevette magát, aztán komolyan csak annyit mondott, ugye nem baj, ha idén nem dicsérem meg? Apa a sértődöttet játszotta, én is szomorúnak mutatkoztam. Mennyit dolgoztunk rajta! Aztán együtt nevettünk. Boldog volt az a karácsony is. Vidám meg különösen.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/51-52. számában jelent meg december 20-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/51-52. számban? Itt megnézheti!
