Mi, keresztények ritkán gondolunk bele abba, melyik az a bűn vagy emberi gyarlóság, amelyet Jézus Krisztus leggyakrabban kárhoztat az evangéliumokban. Talán azért sem könnyű ezt megmondani, mert ilyesmire valójában alig-alig kerül sor.
A megváltó legtöbbször szelíd türelemmel fordul a bűnösök felé, hiszen – mint azt maga is hangsúlyozza – értük jött a földre, és nem az igazakért. Van azonban egy olyan magatartásforma, amelyet rendszeresen és következetesen ostoroz, ez pedig a képmutatás. Bizonyára nem véletlen, hogy haragra gerjedni csak egyszer látjuk Jézust: amikor kikergeti a templomból azokat, akik visszaélnek a hittel, és hasznot próbálnak húzni belőle.
Ennek fényében különös érzés azzal szembesülni, hogy 2019 legnagyobb hazai politikai botránya éppen a képmutatáshoz kötődött. Igen, a Borkai-ügyről van szó, amelynek feltehetőleg jóval kisebb volt a közvetlen hatása az önkormányzati választások eredményére, mint azt egyes értelmezések feltételezik, a közvéleményre azonban mély benyomást gyakorolt.
Míg Wittinghoff Tamás budaörsi polgármester ugyancsak politikai üggyé avanzsált félrelépését pár hónap múlva jó eséllyel fel sem tudjuk majd idézni, addig Borkai Zsoltéra évek múlva is emlékezni fogunk. Ez pedig többek között annak köszönhető, hogy a botrányba keveredett győri városvezető éppen a „családapa” szlogennel kampányolt, méghozzá egy magát melldöngetve kereszténynek valló párt jelöltjeként.
Hatalmas felelősséggel jár, ha az ember a kereszténységet behozza a politikai játéktérbe, hiszen ezzel óhatatlanul magasabbra kerül a mérce. S amennyiben ennek nem képes megfelelni, az nemcsak a saját megítélésére lehet hatással, hanem rosszabb esetben a kereszténység megítélésére is.
Ez pedig messze túlmutat Borkai Zsolt személyén. Keresztény szemmel az egész botrányt az tette különösen kínossá, hogy Orbán Viktornak kiváló ütemérzékkel alig egy hónappal korábban sikerült úgy döntenie, hogy a „keresztény szabadság” teológiai fogalmát politikai fogalommá avatja, és ezzel írja le annak a sajátos kormányzati filozófiának a célját, amelyet 2010-es hatalomra kerülése óta képvisel. Majd az adriai orgiáról készült felvételek láttán a közvélemény egy része rögtön levonta a következtetést: lám csak, most már tudjuk, mit is jelent nekik a keresztény szabadság.
A Borkai-ügy persze csak a jéghegy csúcsa. És egy fideszes polgármester mégoly visszatetsző személyes ballépésénél jóval nagyobb problémát jelentenek azok az esetek, amikor a képmutatás, a szavak és a tettek közti szakadék „intézményesül”, bevett politikai gyakorlattá válik. Ilyen többek között a politikai kommunikáció végletes lebutítása és elaljasítása, a minőségi sajtó felszámolása és a legrosszabb bulvár térnyerése, a kormányközeli szereplők kirívó, legális keretek között elképzelhetetlen vagyonosodása, a hatalmi-gazdasági visszaélések Simonka György- és Boldog István-féle modelljének megtűrése, sőt ösztönzése. Mindezek olyan eszközök, amelyeket ki tudja, miféle cél szentesít – de hogy a lépten-nyomon emlegetett kereszténység nem, az egészen biztos.
Milyen politikát és kormányzást szeretnénk? | Magyar Hang
Szükség lenne egy szabadelvű-konzervatív, a keresztény és szociális, a nemzeti és a zöldértékeket felvállaló polgári pártra, amely egyensúlyozó erőként megteremthetné az egyéni körzetekben a hiteles koordináció, a választások után pedig a koalíciós kormányzás feltételeit.
Erre persze azt lehet mondani, hogy egyszerűen ilyen a politika természete, ezért a keresztények, ha politikai célokat akarnak elérni, nem lehetnek túl finnyásak. Ennek az egyik legszemléletesebb és talán legszomorúbb példája éppen egy református lelkészhez, Balog Zoltánhoz kötődik, aki miniszteri pályafutásának lezárultával a Szemlélek blognak adott interjút még 2018-ban.
A lelkész-politikus így nyilatkozik a politikai kommunikáció sajátosságairól: „úgy gondolom, a vidéki választók mobilizálását a családpolitikával, a gazdasági növekedéssel, a munkanélküliség csökkentésével nem lehetett volna olyan módon elérni, mint amikor azt mondjuk, hogy veszélyben van a következő generáció, a gyermekeidnek, az unokáidnak az élete. Évtizedes távlatban ez valóságos veszély, ezt sulykoltuk, fel is fogták az emberek. Így működik a politikai kommunikáció”.
Valóban, a migráció több évtizedes távlatban hatalmas kihívást jelent Európának. A Fidesz azonban – a fenti idézet alapján akár azt is mondhatjuk: bevallottan – közvetlen életveszélyként tálalta a magyar választók számára, hogy a legzsigeribb ösztöneikre hatva mozgósítsa őket, ezáltal megtarthassa a hatalmat. Ráadásul mindezt a keresztény Európa vagy egyszerűbben a kereszténység védelmezésére hivatkozva. Tételezzük fel, hogy az utóbbit komolyan is gondolták, és tegyük fel a kérdést: valóban legitimálhat ez a cél ilyen alantas eszközöket? Nos, ez pont úgy hangzik, mintha azt mondaná az ember, hogy még magával az ördöggel is kész összefogni Jézusért.
Ahol ilyenek az eszközök, ott a kereszténység nem lehet cél, csak újabb eszköz. Kérdés, valóban emberi védelemre szorul-e a kereszténység, de ha igen, akkor azoktól is meg kell védenünk, akik nem átallnak visszaélni a hittel, és politikai hasznot próbálnak húzni belőle.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/51-52. számában jelent meg december 20-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/51-52. számban? Itt megnézheti!
