Vissza Antallhoz!

Antall József tragikusan korai halálának 26. évfordulóján, december 12-én mutatta be Kónya Imre, az MDF 1990–1993 közötti frakcióvezetője (majd 1994 nyaráig belügyminiszter) az Antall József közelről című könyvét. Egykorú dokumentumok, videófelvételek és személyes emlékek alapján idézi föl, hogy a rendszerváltozás miniszterelnöke három és fél évi kormányzása alatt egy demokratikus jogállamot, kulturálisan, szellemileg és gazdaságilag a Nyugathoz kapcsolódó, az atlanti gondolat jegyében egyesülő Európához csatlakozó szuverén Magyarországot hozott létre. Hazánknak és vezetőjének akkor páratlan nemzetközi tekintélye volt – erre is sok bizonyítékkal szolgál ez jó stílusban megírt, világos szerkezetű kötet, elsősorban azoknak szánva, akik csak nemrég léptek felnőttkorba.

A Kónya révén – videókon – személyesen is megszólaló Antall azonban a már régen felnőtteknek, a reá jól emlékezőknek is üzen. Azt, amit az 1990-es tavaszi választások előtt a Kis Jánossal folytatott pártelnöki vitában programba adott: „Nincs igazi demokrácia ott, ahol egy tömegpárt alakul és az ellenzék esélytelen. Eséllyel rendelkező ellenzéki pártokra van szükség.” Kívánatosnak tartotta, „hogy a politikai életben, a parlamentben egy váltógazdaság feltételei alakuljanak ki”. Mindezt „össze kell kapcsolni egy nagyon jó önkormányzati rendszerrel. Az emberek érezzék, hogy a bizalmukat élvező emberek kezében van a közigazgatás. Széles középrétegre épülhet a parlamentáris demokrácia. Ahol elkeseredett szegénység van, ott igazi politikai demokráciát nem lehet kiépíteni.”

Ma mind a kormány, mind az ellenzéki pártok szavakban tisztelettel és megbecsüléssel szólnak az első szabadon megválasztott kormány miniszterelnökéről. De hogyan viszonyul mai politikai rendszerünk Antall demokráciafelfogásához? Érvénytelenek, túlhaladottak lennének itt idézett szavai?

Antall saját pártját következetesen középpártnak nevezte. Három szellemi-politikai gyökerét a XIX. századi nemzeti liberalizmusban, az 1930-as évek falukutatói, a „népi írók” eszmevilágában és a második világháború után Nyugat-Európában a szociális piacgazdaságot megteremtő kereszténydemokráciában jelölte meg. Úgy hiszem, ma is sok tisztelője és követője van e három eszmerendszernek, és ma is sokan elfogadják, hogy kívánatos ezek egységes vállalása.

Tarján M. Tamás a Válasz Online-ban december közepén megjelent publicisztikájában attól tart, hogy „a Fidesz előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül bekövetkező bukása az egész jobboldalt maga alá temeti”.

Szerintem az igazi veszély az, hogy a jelenlegi politika az országot rossz irányba vezeti. Egyetérthetünk-e azzal, hogy „kelet felől fúj a szél”? Követendő modell-e számunka Oroszország, Kína és a közép-ázsiai országok politikai rendszere? Helyes-e támogatni Erdogan „neoottomán” iszlamista ideológiáját, kurd kisebbségének kezelését és a Szíriában követett etnikai tisztogatást? Biztosan teljesen alaptalan az Európai Unió, s benne a néppárti frakció Magyarországgal szemben hangoztatott bírálata? Megengedhetjük-e magunknak, hogy összevesszünk valamennyi szomszédunkkal? Közmegegyezéssel született-e az új alkotmány és a választási törvény? Az Alkotmánybíróság 1989-ben elfogadott garantált pártatlansága érvényesül-e? Pártsemleges-e a közigazgatás és a médiát felügyelő tanács? Erős jogai vannak-e az önkormányzatoknak? Színvonalas, elmélyült vitákban születnek-e a törvények? Még hosszan sorolhatnám mindazt, amiben harminc évvel ezelőtt egyetértés volt a politikai erők között, de a mai gyakorlat megannyi területen távol áll a rendszerváltozás elveitől és módszereitől.

Az Egyesült Királyság – földrajzi helyzetével, gazdasági erejével, tengerentúli történelmi és nyelvi kapcsolataival – megengedheti magának a brexitet, a kilépést az Európai Unióból. De biztos, hogy valóban hanyatlik, sőt menthetetlen Európa, a nyugati civilizáció? Magyarország számára elképzelhető-e valódi demokrácia és jólét az Unión kívül, egy eurázsiai vagy „türk” gazdasági-politikai szervezetben? Hatalmas területveszteségekhez vezető értelmetlen háborúk és embertelen rendszereket reánk erőltető megszállások után mai békénk és biztonságunk garanciája a NATO. Tagságunkat nem szabad veszélyeztetni. Úgy vélem, nem a jobboldalt, hanem az országot kell megmenteni a valóban létező külső és belső veszélyektől. Saját balítéleteinktől.

A „jobboldali” jelzőt (kiegészítve a két világháború közti korszakból ismert „keresztény, nemzetivel”) a Fidesz sikeresen kisajátította. Akinek erkölcsi vagy politikai szempontból nem tetszik a jelenlegi politika, azt széles körben „baloldalinak” minősítik, hiszik. Történetileg nézve sem a „liberális”, sem a „baloldali” nem minősíthető negatív jelzőnek. A szabadság politikai filozófiája és a szociális igazságosság eszméje ma sem elvetendő. De vajon akik az elmúlt néhány évben kiábrándultak a Fidesz újabb irányvonalából, ezzel mind „libsik,” baloldaliak lettek? A Fidesz bírálata automatikusan egyet jelent Gyurcsány pártja, vagy az MSZP támogatásával? Egyben pedig azonosulást a Jobbikkal?

Intellektuálisan is rendkívül nehéz lenne, a gyakorlatban pedig – szerintem – lehetetlen úgy építeni föl egy hiteles kormányváltó erőt, hogy annak egyik fele magát „valódi jobboldaliként” definiálja és próbálja eladni. Még a „jobbközép” jelző sem elég annak a jelzésére, ha valaki úgy látja, hogy a Fidesz ma már nem képviseli hitelesen a hagyományos patrióta, demokratikus, pluralista, keresztény, népnemzeti politikai gondolkodást.

Aligha vonható kétségbe, hogy nemcsak elvekben és szavakban, de gyakorlatában is ilyen irányt képviselt Antall vezetése alatt az MDF – a „csurkátlanítás” után még egyértelműbben. Ezt a zászlót emelte föl 1996-ban a Magyar Demokrata Néppárt, Szabó Iván vezetésével. 1998-as sikertelenségének alapvető oka az volt, hogy akkor Horn Gyula és koalíciója legyőzésére a közvélemény jelentős része egyedül az Orbán vezette Fideszt látta alkalmasnak és esélyesnek. Szerintem az Antall által képviselt politikai középirányzatra ma is szükség van, sőt igény is van rá. Tagadhatatlan hibáival együtt ezt az irányzatot testesíti meg az Európai Néppárt és annak legtöbb tagpártja.

Azt tapasztalom, hogy az egész országban nem kevesen vannak olyanok, akik szeretnének látni egy olyan ellenzéki szerveződést, pártot, amely nem „jobboldali” (azaz nem a Fidesz és nem a Jobbik), és nem „baloldali” (nem az MSZP és nem a DK). Akár Centrum is lehetne a neve, de az 2002-ben elhasználódott. Legyen Antall-párt? Volt már Kossuth-párt, volt 1956-ban egy Petőfi Párt, de az ilyen, egy személyhez kötött elnevezésnek nálunk nincs sikeres hagyománya. Ha értelmezhető a „progresszív konzervatív” jelző, az talán jobb hívószó, mint a pontosabb „szabadelvű konzervatív”. Vagy Konzervatív Demokrata Párt? A név is fontos, de a szellemi-politikai tartalom a lényeg. Az Antallra hivatkozás azonban elengedhetetlen.

Ez az egyelőre csak elképzelt középpárt 2022-ben lehet a Momentum szövetségese (ha az megszabadul gyermekbetegségeitől), de egy radikális politikai korrekció, a rendszerváltozáshoz történő visszatérés érdekében – időlegesen – szövetkezhet a baloldallal és a Jobbikkal is. Vagy egy saját hagyományához visszatérő (!) Fidesszel.

A szerző volt külügyminiszter

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/2. számában jelent meg január 10-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/2. számban? Itt megnézheti!